Az Atlético lehet a Bayern mumusa?

0 komment

Bár sokan finnyásan húzták el szájukat a Bajnokok Ligája csoportkörének sorsolása után, miszerint a csapatok már játszottak egymás ellen, úgyse tudnak új dolgokat mutatni, azért a többség mégis izgatottan várta/várja a csoportbeli küzdelmek rangadóit. Ezek egyike volt a tavalyi elődöntős párosítás megismétlése, mégpedig az Atlético Madrid és a Bayern München összecsapása. Miután Pep Guardiolát kiutálták elbúcsúztatták a bajorok, egyből jelentős reményeket fűztek a frissen érkezett olasz tréner munkájához. A meccs aztán végül inkább a spanyol csapat szurkolóit tölthette el örömmel, hiszen egészen impresszív teljesítményt nyújtva végül két vállra fektették a német óriásklubot.

 

Ami a kezdőket illeti, egyik csapatban sem volt meglepetés. A hazaiak a gálatizenegyüket tolták fel a pályára, amely idén már Carrascot foglalja magába a sérüléssel bajlódó Augusto Fernández helyett. A vendégek közül a kimaradók között talán Robbent és Kimmichet érdemes megemlíteni, hiszen előbbinek a klub életében betöltött szerepe vitathatatlan, míg utóbbi kiváló formában kezdte a szezont és a szurkolók már benne látják Xabi Alonso helyének várományosát, aki aztán évekre megoldhatja a középpálya hátsó részének felügyeletét.

Cholo letámadása továbbra is kiváló

Nem okozott nagy megrökönyödést a tény, hogy Simeone ismételten az erős letámadásra építette fel csapata meccstervét. Az argentin mester messze földön híres arról, hogy milyen mérnöki precizitással tervezi meg az ellenfél labdakihozatalainak megakadályozását, és e téren ezúttal sem okozott csalódást.

Simeone továbbra sem egy Guardiola. Ezt persze nem edzői kvalitásának minőségére kell érteni, hiszen ha valaki, akkor a jó öreg Diego mindenképpen felveszi a versenyt a katalánnal e téren. Sokkal inkább játékfilozófiai értelemben markáns ez a különbség, azaz a matracosok menedzserének elképzeléseiben nem szerepel a legelőkelőbb helyek egyikén sem a labdabirtoklás. Természetesen nincsen ellenére az sem, de sokkal inkább a pragmatizmus egyik legnagyobb védőbástyája. Ennek megfelelően aztán letámadásának sem az azonnali labdaszerzés volt a célja, ők köszönik szépen, megvannak anélkül, ellenben ezzel sikerült megbontaniuk a Bayern München struktúráját, egyre mélyebb visszalépésekre kényszerítvén a középpályásokat, más esetekben pedig az ívelést hagyva utolsó opciónak a védők számára.

És hogy ezt hogyan is érték el? A kulcs az, hogy a lehető legkisebb területre összpontosítsa a csapat az energiáit, amely területen keresztül aztán szinte lehetetlenné válik a labdák kihozatala a védekező harmadból. Ezt a jelenséget más néven hívhatjuk kompaktságnak is. A másik kiemelt fontosságú részlet pedig az, hogy egy-egy játékos képes legyen egyszerre akár két embert is kivonni a játékból. Erre az Atlético is a fedezőárnyékokat látja a legkézenfekvőbb megoldának. Ilyenkor a játékos úgy közelíti meg a labdás embert, hogy közben testével lezárja a passzsávot egy másik ellenfél felé.

Természetesen ez nem működhetett volna ilyen jól, ha nincsen a Bayern München ezen rendszert elősegítő támadásépítési metódusa. Carlo Ancelotti csapata ugyanis egy rendkívül merev elgondolás mentén dolgozott, azaz szigorúan tartotta a 4-3-3-mas felállást. Így aztán a négy védő kvázi egy vonalban maradt hátul, ezáltal megpróbálva gyorsítani a labdajáratáson és passzopciót biztosítani a matracosok letámadása ellen. Mindeközben Xabi Alonso a középpályán szaladgált helyezkedett, ami nagy megkönnyebbülést okozott a madridiaknak. Hiszen mindennek következtében sikerült már csírájában elfojtani a vendégek támadásépítéseit. A két csatár a megszokott metódust alkalmazva kikapcsolta a középhátvédeket és Xabit, a szélsőhátvédeket pedig remekül zárták le az Atlético szélsői egy gyors kiváltással, ha arra szükség volt. Ez aztán változtatásra kényszerítette Ancelottit.

A Bayern támadásai nélkülözték a hatékonyságot

Az olasz mester amint látta, hogy elképzelései nem úgy működnek, mint ahogyan azt ő tervezte, rögtön változtatásokat eszközölt a taktikán. Azonban nem azt a módszert alkalmazta, mint a legtöbb edző tenné ilyen esetekben. Nem, ő nem Alonso hátrébb vonásával próbált meg áttörést elérni, hanem feljebb küldte szélsőhátvédjeit a partvonal mentén, akik így az Atlético emberfogást is alkalmazó szélsőit magukkal vonták. Ez pedig területeket nyitott meg a pálya szélein, ahova Thiago és Vidal léphettek vissza labdáért, majd indíthatták meg a támadást.

Mihelyst azonban az ellenfél kapujához értek, megrekedtek a támadások. Ám mivel semmi sem történik ok nélkül a futballpályán, emögött is találhatunk logikát. Az Atléti ugyanis amint érzékelte, hogy a Bayern ellenszert talált a letámadás ellen, rögtön visszaváltott védekező állásba. Ennek során pedig nem mást tettek, mint a lehető legszűkebbre vették alakzatukat és igyekeztek elkerülni mindennemű veszélyt, ami a kapujukra leselkedett. Szigorú területvédekezés volt ez, amelynek nyitját nem is nagyon találta a Bayern. Kezdett U alakú passzolgatásba torkollni a helyzet, amikor Ancelotti úgy döntött, ha kiegyensúlyozott felállással nem megy, nyomjuk meg az egyik oldalt. Ennek megfelelően Franck Ribéryt áthelyezte a pálya közepének jobboldalára, aminek köszönhetően aztán feljavult a bajorok kombinációs játéka. A francia szélső helyét (F)Arturo Vidal vette át, és a játék súlypontja fokozatosan csúszott el jobbra.

Miután egy oldalra sűrítették az Atléti játékosait, gyors oldalváltásokkal igyekeztek áttörést elérni, miután Alaba számára 1v1-es szituációkat állítottak elő Juanfrannal szemben. Ebben volt kiemelkedően fontos szerepe Thiagonak, aki rengeteget kereste tért ölelő átadásokkal osztrák csapattársát.

Ezeket a próbálkozásokat aztán kiváló tolódással védekezte ki a madridi gárda, ráadásul Juanfran személyében is egy kiválóan védekező játékossal találták szembe magukat a müncheniek.

Az Atlético még támadott is

Nem csalás, nem ámítás, Diego Simeone csapata valóban képes volt tetszetős támadásokat is vezetni a meccsen, ráadásul nem csak kontrából. Ehhez szükségük volt Filipe Luis és Juanfran felfutásaira, hiszen ezek által a két szélső is beljebb húzódhatott. Mindez megnehezítette a Bayern dolgát, hiszen vagy a pálya közepét tudták hermetikusan lezárni, vagy rendesen odafigyelni a feltolódó szélső hátvédekre. Végül a kettőnek egy keverékét választották, ami igazából egyik se volt. Hiszen a labdákat megszelídíteni volt idejük Filipe Luiséknak, illetve terük is cselezni kezdeni, ám mikor kiváltottak rájuk, rögtön felszabadult a matracosok számára a pálya közepét és szélét összekötő folyosó, azaz a halfspace. Így aztán rendszerint tudtak szabadon megjátszható társat találni a madridiak, és minden támadásukban ott volt a veszély, hogy a védelem mögé kerülnek.

A második félidő nem változtatott a meccsen

Talán nem túl merész kijelentés, hogy Carrasco első félideji gólja nagyban meghatározta a második félidő játékának képét. Az Atléti fokozatosan egyre nyugodtabban játszott, sőt helyenként a Bayern kereste a labdát. Ancelotti cserékkel igyekezett feldobni csapatát, amelyek közül talán Robben bejövetele volt a leghangsúlyosabb. Vele igyekezett individualitással megbontani az Atléti védelmét, ám balszerencséjére ez ismételten nem járt sikerrel, hiszen az Atlético remekül készült fel Lahm embert elvivő mozgásaira, nem hagyták hogy emberfogásra kényszerítse őket a müncheni csapat.

Összességében tehát ismételten megérdemelten nyert az Atlético a Bayern ellen, akiknek sürgősen ki kell találniuk a madridi retesz ellenszerét, ha nem szeretnék a csoport második helyén találni magukat. A madridiak pedig a legutóbbi 14 hazai BL-meccsükön mindössze kétszer kapituláltak, azt is egy meccsen tették, 13 clean sheet mellett. Az összes, 18 Cholo alatt megvívott hazai meccsen pedig 4 gólnál tartanak. Ez egy gólt jelent hét óránként. Mit ne mondjunk, impresszív.


comments powered by Disqus

laligaloca

blogavatar

"Mert a spanyol futball több mint a Barcelona és a Real Madrid!"

Facebook

Tabella

Widget powered by WhatstheScore.com