laligaloca

Miben rejlik Cholo Simeone és az Atlético Madrid sikerének titka? Erre a kérdésre keresi a választ vendégszerzőnk, Saúl Niguez (faja), aki a Vicente Calderón gyepszőnyegén kapott taktikai utasításokat osztja most meg velünk.

„Soha nem az nyer háborút, akinek több katonája van, hanem az, aki jobban használja őket”

Az Atlético Madrid csapatát a szezon meglepetésének könyvelhettük el Spanyolországban és Európában egyaránt, 2014 után immáron második alkalommal. A keretben azóta csak kisebb változtatások történtek, az azonban egyértelmű, hogy nem ez -a játékosanyag-, hanem az edző, Diego Pablo Simeone a siker fő letéteményese. A fenti idézet tökéletesen leírja az egykoron kőkemény védekezéséről ismert argentin ex-középpályás filozófiáját, hiszen ő soha nem egyénekben, hanem mindig rendszerben gondolkodik. A madridiak felvirágzásukkal magukkal vonták az angolok lemaradásáért okolt 4-4-2 újbóli divattá válását, amely az angol meglepetésbajok Leicester City, valamint a spanyol mindenkikedvence Villarreal játékrendszerének alapját is adja. A világon nincs még egy olyan csapat, amely olyan hatékonyan használná ezt a felállást, mint a madridiak, a továbbiakban megpróbálom megfejteni Cholo titkát, amivel leigázta a BL topfavoritjait, leginkább a védekezésre koncentrálva.

Kezdőcsapat

Letámadásban első osztályú

A csapat számomra legérdekesebb mechanizmusa ez, hiszen ebben Simeone olyan sémákat mutatott be, amelyek csapatát minden idők legjobban letámadó együttesei közé emelték. Ennek lényege abban rejlik, hogy szakított az emberfogás hagyományával, nem a labdás embert üldözi, mint például Luis Enrique Barcelonája teszi azt gyakran, hanem a fedezőárnyékokra koncentrál. Ez azt jelenti, hogy a játékosok feladata a labdás ember passzsávjainak lezárása társai irányába, ezáltal ívelésre kényszerítése. Mindehhez a lehető legkisebbre igyekeznek csökkenteni a teret a vonalaik közt, ezáltal nem hagyva teret az ellenfélnek a szabad térbe adott passzokra. A presszing leghatékonyabban a két középhátvéddel és egy hatossal építkező csapatok ellen működik, mint például az FC Barcelona, amely sokáig tehetetlennek bizonyult a letámadás ellen. Ilyenkor az két csatár mélyről kezdi meg a mozgását, majd az egyik a védekező középpályás mellett marad szorosan, a másik pedig egy kanyarral (amely közben kitakarja a másik bekket) a labdás hátvéd felé fut. Erre a mintára a következő képanyagot tudom mutatni (analysport.fr honlapé az érdem):

Ahogyan az látszik, az elsőként labdát kapó védőnek egy passzsávot még biztosítanak társa felé, de utána teljesen ellehetetlenítik a rövid passzok lehetőségét.

Az ilyen mozgásokkal nem a labda közvetlen megszerzése a céljuk, hanem az építkező csapat megfosztása a passzolási lehetőségektől, amelynek a vége rendszerint egy ékekre felívelt labda lesz, amelyet aztán könnyedén szerezhetnek meg. Ez ugyebár a két ék mozgása, a többi játékosról viszont eddig nem esett szó, pedig az ő szerepük is kifejezetten fontos. A szélső középpályások az ellenfél szélsőhátvédeit őrzik, és fosztják meg az ellenfelet két megjátszható embertől, leggyakrabban zónális emberfogást alkalmazva, csak az adott területen belül őrzik őket szorosan, ha azok hátrahúzódnak, leválnak róluk, amennyiben pedig felfutnak, 'átadják' őket a szélsőhátvédeknek. Ennek a posztnak egyébként nagy figyelmet is szentel Cholo, hiszen rendszerint az adott ellenféltől függően választja ki az itt helyet kapó játékosokat. Amennyiben dominanciára számít, Carrasco is helyet kap a kezdőben, ahol viszont az underdog szerepét várja, ott Saúl kerül a kezdő tizenegybe. A középső középpályások kapják a legmegszokottabb szerepet, ugyanis ők emberfogással dolgoznak, amellyel a hátvédektől érkező vertikális passzokat igyekeznek elkerülni. Ha azonban a szélső középpályások közül az egyik fellép nyomást gyakorloni, a maradék három ember egy területet védő vonallá rendeződik át, szűkre szabva az alakzatukat. Ilyenkor a szélek védelme a presszingelő szélsőké és az ilyenkor fellépő szélsőhátvédeké.

További érdekességként még megjegyezném, hogy mivel az Atlético inkább a középpályára felívelt labdákra csap le, majd indít belőlük ellentámadást, ritkábban alkalmaznak presszing-csapdát. A fogalom azt takarja, hogy szabad passzsávot hagynak a védőknek a build-up folyamán, hogy aztán a felpasszolt labdát kapó embert elzárják társaitól és megszerezzék a játékszert. Ezzel szemben viszont a Bayern München ellen, akik a matracosok ilyen téren mutatott hiányosságait szélre húzódó középpályásokkal akarták kihasználni, rendkívül hatékony csapdákat készítettek, főleg az első játékrészben. Erre is hozok egy példát:

Kompaktság, bekkelés és társaik

Bár a kompaktság fontosságáról kisregényeket lehetne írni (Tom Payne meg is tette), én igyekszem röviden összefoglalni a lényegét. A kompaktság nem mást jelent, mint a csapatrészek és az egyének közötti minimálisra csökkentett távolság, amely lehetőséget ad arra, hogy a csapat labdavesztés után hatékonyan alkalmazhassa a visszatámadást/gegepressinget, vagy hogy labdaszerzés után azonnal kontratámadás legyen indítható a jó passzopcióknak köszönhetően. Egy szemléletes példát tudnék mutatni arra, hogy mi történik akkor, ha nem mozog szorosan együtt egy csapat, mégpedig a WHU-MU PL-meccsből kivágva:

Cholo tehát a lehető legszorosabb kapcsolatokat várja el a játékosai között, így az ellenfelet a szélekre tudják kényszeríteni. Ezt követően már egészen könnyen dolgozhat az Atlético, hiszen az ellen szélsőire Filipe Luis vagy Juanfran vár az oldalvonalnál, akik közül a brazil kiemelkedő 1v1-ekben, a spanyol mögötti védekezés pedig a következőképpen van megoldva:

Saúl behúzódik egészen a halbraumba, ahol lezárja a jobbhátvéd kilépésével keletkezett területet. A kép a Bayern elleni első meccs nyolcadik percét ábrázolja.

A középpálya helyezkedése külön érdekes ilyenkor, hiszen bár papíron a klasszikus '4-4-2, flat' a felállás megnevezése, korántsem egy vonalban találhatóak a játékosok, hanem a következőképpen helyezkednek:

Ennek nagy előnye, hogy az enyhe vertikális tolódással csökkenthetőek a területek a vonalak között. Mély védekezésnél, vagy ahogyan José Mourinho mondaná, buszparkolásnál az egész csapat védekezési mechanizmusa megváltozik, a csatároktól a védőkig. A két ék immáron nem a védők letámadásával van elfoglalva, hanem a középpályát igyekszik takarni a labdás ember elől, míg a szélső középpályások szűkítik a pályát a már fent látott módon.  A belső középpályások szerepe a szélről belőtt labdák esetén válik fontossá, hiszen ilyenkor ők is belépnek a tizenhatoson belülre és ők zárják el a visszapassz lehetőségét biztosító folyosókat. A labdától távoli szélső pedig negyedik védőnek lép be és a hosszúra érkező beadások kifejelése a feladata.

Hahó, nem csak védekeznek

Az elején tisztáznám, hogy a támadások általános elemzése nem az erősségem, de az alapvető típusokat azért ismertetni tudom:

Kontrák során: Leggyakrabban a saját kapujuk előteréből indított kontrák jutnak az emberek eszébe, ha az Atlético Madrid támadásáról van szó. Ilyenkor a csapat igyekszik elkerülni a teljes szétszakadást, így több szakaszban kísérik az ellentámadást. Az első vonalban természetesen a két csatárt találjuk, akik keresztmozgással igyekeznek összezavarni az ellenfelek védőit, ezzel teret nyitva egymásnak, vagy saját magukat pozícionálják szabad térbe. A második sorban rendszerint egy szélső középpályást találunk, valamint a szélsőhátvéd-párját, rendszerint a labdaszerzés oldaláról. A középpályás ilyenkor befelé tolódással a pálya közepe fele igyekszik elvinni az ellenfél játékosát a hátvéd elől. Őket természetesen mind vertikálisan, mind horizontálisan kompakt formát tartva követik a többiek, ezáltal meggátolva a könnyű kontrákat és elősegítve a transzformációt támadásból védekezésbe. Ezeken kívül azonban még gyakori eset az olyan ellentámadások vezetése is, ahol az ellenfél labdakihozatalát akasztják meg, majd indítanak belőle kontrát. Ezek folyamán próbálják kihasználni, hogy az ellenfél még rendezetlen, így legtöbbször egy, vagy két érintésből próbálnak a kapu elé kerülni, amelynek jellemző formája, hogy kiteszik a labdát szélre, majd Griezmann kiváló mélységi beindulásaira alapozva ívelik be a labdát a védők mögé. A francia ezeket a helyzeteket legtöbbször egyénileg oldja meg, de nem egyszer előfordul a második vonalnak visszatett labda is.

Egész csapatos támadásépítés? Megoldjuk!

Bár nem tartozik a csapat legmarkánsabb ismertetőjelei közé, nem szabad megfeledkeznünk a felállt fal elleni játékukról sem, hiszen enélkül nem liheghettek volna egy egész idényen keresztül a Barcelona nyomában a spanyol bajnokságban. A játék ezen szakaszára is jellemző a kompaktság, hiszen ezáltal biztosítanak megfelelő passzopciókat egymásnak a szorult helyzetekben. A támadásokat rendszerint a széleken futtatják végig, és ebben a szélsőhátvédek kulcsszerepet kapnak. Az ő feladatuk az ellenfél védelmének széthúzása, amely passzsávokat nyithat meg a pálya közepén, és a szélsők underlap run-jainak, azaz a védelem mögötti elfutásainak is kiváló táptalajt biztosít. Szélekről belőtt labdáknál főként a második vonal szerepe értékelődött fel az előző évek Atlético Madridjaihoz képest, gyakrabban figyelhető meg, ahogyan a középpályások a hátrahúzódó védők mögötti területet támadják, így nekik laposan is lehet passzolni, ami máris sokkal nagyobb esélyt kínál a gólszerzésre. Ami a halbraumból induló támadásokat illeti, Koke szerepe a legjelentősebb, hiszen az ő középszerűsége játékintelligenciája segíti a matracosokat kihasználni Griezmann fentebb már említett kiemelkedő érzékét a beindulásokra. Egy gyakori séma a támadásépítésre, hogy Griezmann a szélre mozog, ezzel kihúzva egy középhátvédet, majd miután Filipe Luis Kokéhoz továbbítja a labdát, a megnyíló résbe kiváló kulcspassz adható:

Azért még nem hibátlan

Gondoltam a korrektség jegyében azért összegyűjtök pár hibát is, amelyeket valószínűleg korrigálni fog majd Cholo a jövőben, de idén a gyengeségeik között voltak.

Alacsony presszingrezisztencia

A legnagyobb kritika, amit Cholo rendszerének fel lehet róni mind idén, mind az elmúlt években, az az, hogy nem rendelkezik a nagycsapat-státuszhoz megfelelő mennyiségű sémával mélységből történő támadásépítésre. Mivel a középső középpályások nem rendelkeznek az ilyen esetekhez elkélő játékintelligenciával (Tiago igen, de ő a szezon felét kihagyta sérülés miatt), így  az ő szervező szerepüket rendszerint Juanfrannak kell megpróbálnia pótolni, ám megfelelő letámadási struktúrával egészen könnyen ívelésre kényszeríthetőek. Mondjuk ezt nem is rónám fel nekik igazán, amíg minden második évben európai kupadöntőig jutnak.

A háromvédős rendszer elleni letámadás

Bár már fentebb említettem ezt a részét a játékuknak, úgy vélem azért van még hova fejlődni benne, és ezt a teóriámat a Sevilla, a Barca és a Bayern München ellen lejátszott összecsapások is igazolták. Ezeken a meccseken a védekező középpályás harmadik védővé történő visszalépése rendszeresen megzavarta a matracosok letámadását, hiszen ezzel a szélső védők magasabbra tudtak lépni az oldalvonalak mentén, ezáltal megfosztva a letámadás lehetőségétől a szélső középpályásokat, hiszen azok nem hagyhatták őket őrizetlenül. Cholo szerencsére ezeken a meccseken is képes volt rendbe szedni csapatát, viszont kiválóan megmutatkozott, hogy ezzel meg lehet lepni, ha megfelelően van kivitelezve (és épp ez az -a szinte hibátlan kivitelezés nehézsége-,  ami miatt csak nagyon ritkán lehet ezt kamatoztatni az Atléti ellen).

Túlzott asszimmetria

A harmadik és egyben utolsó hiányosság Cholo rendszerében a támadások közben fellépő egyoldalasság, azaz a játék átforgatásának és a horizontális labdacirkulációnak a hiánya. Ez főként azokon a meccseken megfigyelhető, ahol az Atlético a dominánsabb, és az ellenfél masszív kettős falat húz fel a tizenhatosa előterében. Ilyenkor gyakran megesik, hogy a túloldalon csak mutatóba marad egy-egy ember, esélytelenné válik, hogy kihasználják a megnyúló területeket.

Összegzés

Ez a poszt amolyan felvezetésnek készült a BL-döntő elé, így egy wishful thinking is beleférhet részemről: ez az Atlético rászolgált erre a BL-győzelemre, nagyon bízom benne, hogy behúzzák Cholo fiai, Simeone megérdemelné amiatt, amit ezzel a csapattal tett; egy spanyol középcsapatból a milánói döntő esélyesét faragta. Pulga korábban felvetette, hogy vajon megfáradt-e a kapcsolat edző és csapat között, a jó Diego erre egy csattanós választ adott, semleges nézőkből alkalmi 'Tico-drukkert faragva május 28-ára. 

Személy szerint nagyon sokat is köszönhetek ennek az Atleticónak, hiszen felnyitotta a szemem rengeteg területén a játéknak, korábban nem gondoltam volna, hogy egy 4-4-2-ben ilyen hatékony letámadást lehet alkalmazni, valamint a fedezőárnyékok szerepét is új kontextusba helyezte taktika terén.

Részemről már csak annyit, hogy Milánóban ¡Aupa Atléti!