laligaloca

Pár évvel ezelőtt volt egy időszak, amikor mindenki a halál faszára kívánta a klasszikókat. Érdekes módon ez pont az az időszak volt, amikor elvileg a klasszikó számított a legcsúcsmeccsebb csúcsmeccsnek. Még érdekesebb módon viszont igazából az van, hogy az egészben nincs is semmi érdekes, és egyszerűen arról van szó, hogy valami, amit különlegesnek és egyedülállónak tartunk, hétköznapivá válva elveszti a báját. Azzal, hogy az utóbbi időben az Atléti is beszállt a nagyok párharcába, egyfelől jóval izgalmasabb lett a bajnokság, és a madridi derbiket újra nagyobb érdeklődéssel kezdte figyelni a világ. Másfelől viszont, amikor a bajnokságban, a Bajnokok Ligájában és a spanyol kupában is találkozva egymás hegyén-hátán jönnek az összecsapások, akkor megint a hétköznapivá válás fenyeget. Egészen biztosan erre gondolt James Hetfield is, amikor gyerekkoromban (azidőtájt, amikor még éppen nyitottunk a világra, ahelyett, hogy arról beszéltünk volna, hogyan kéne magunkra reteszelni az ajtókat) arról dalolt az MTV-n, hogy szomorú, de igaz. De legyen akármilyen szomorú meg igaz, bazz, ez a forduló akkor is a madridi derbiről fog szólni!