laligaloca

Véget ért a világbajnokság, amiről az 5:1-en és a 7:1-en kívül hamarosan talán majd csak arra fogunk emlékezni, hogy az elején még azt gondoltuk, hogy sosem fogjuk elfelejteni. Véget ért tehát a világbajnokság, úgyhogy mi is visszatérünk a spanyol liga csodálatos mindennapjaihoz, és mivel a bajnoki rajt még várat magára, arról fogunk beszélni, ami addig is téma: a játékospiac eseményeiről. Vérverítékes munkával összedobhattunk volna egy táblázatot arról, hogy ki-megy-hova-mennyiért-és-egyáltalán-miért, de abban kevesebb lenne a móka, mint a vérveríték. Ehelyett inkább elmerengünk kicsit a játékospiac két visszásságán olyan transzferek kapcsán, amelyek előtt ilyen vagy olyan okokból értetlenül állunk.

Elviszi a híres nagy (vagy az újgazdag) klub

Van az, amikor annyira jó vagy, hogy nagyon jó, pedig nem is a leghatalmasabb csapatokban tolod, és mégis mesterhármast lősz a Bayernnek, ami aztán el is visz, és akkor azt mondod, mert valami arra késztet, hogy azt mondd, hogy igazából mindig is erről álmodtál, hogy a bajoroknál tolhasd, mi pedig megbocsátunk (és az Ich habe fertig is megbocsát). Nem azért mert Roy Makaay vagy, hanem azért, mert akkor hagytad ott a Deport, amikor az már többé-kevésbé kifutotta magát. De nem is pontosan ezért, nem holmi lojalitás vagy bármi hasonló magasztos ideál miatt, amit különösen akkor szeretünk számonkérni, amikor nem magunkról van szó. Nem ilyesmi maitt, hanem pusztán logikai okokból – olyan logikai okokból, amit az Atlético kapcsán fejtünk ki.

Szóval van az, hogy tényleg baromi jó vagy, pedig nem is a leghatalmasabb csapatokban tolod, de ahogy Makaay a Deporral, úgy te is spanyol bajnok leszel. Ugyanabban az évben, amikor a csapatod – nem úgy, mint Makaay a Deporral – egyébként a Bajnokok Ligája döntőjében is játszik, amiről egy ideje szokás azt gondolni, hogy az európai klubfutball csúcsa. Ennek megfelelően persze hogy bejelentkezik érted pár híres nagy klub, mire el is mész, mi pedig nem értjük. Márhogy azt értjük, hogy ugye ki ne akarna híres nagy klubban játszani? Az emberek viszont azért akarnak híres nagy klubban játszani, mert azok a klubok azok, amelyekkel sikereket és még több sikereket érhetnek el.

És ez így rendben is van. Kivéve akkor, amikor a csapat, amiből eligazolsz, éppen sikeresebb, mint a híres nagy klub, ahova mész. A helyzet ugyanis az, hogy jelen pillanatban a spanyol bajnok, az aktuális Bajnokok Ligája-döntős Atlético egyszerűen nagyobb klub, mint az a BL-ből éppen az Atléti által kiütött Chelsea, ahova Filipe Luis és Diego Costa távozott.

A félreértések elkerülése végett: nem az az érthetetlen, és nem az a logikátlan, hogy ezek a játékosok elhagyják az Atléticót, hanem az, hogy akkor hagyják el, és akkor mennek egy híres, nagyobbnak vélt klubhoz, amikor éppen nincs igazán nagyobb klub, mint az, amit elhagynak. Ez az, amit nem értünk, és amit sajnálunk, hogy mégis megtörténik.

Eurótízmilliók csikókért

Nem egy helyen hallottuk már a panaszt, hogy a korábban említett híres nagy (és manapság az újgazdag) klubok irgalmatlan összegeket adnak ki tulajdonképpen bárkiért, akit két bajnoki gól után vérlázítóan tehetségesnek bélyegez a klub honlapja, a sajtó, a szponzor, a bárakárki. Tudjuk persze, hogy a nemzetközi klubfutball az elmúlt időszakban lényegében egy gyermekkereskedelmi hálózatot épített ki azt tekintve, hogy olyan fiatalon hozzák az adott klubhoz a tehetségesnek nevezetteket, amilyen fiatalon nem szégyellik, és tudjuk, hogy az ilyen befektetésen kevesebbet lehet bukni és többet nyerni, mint átlalában. Anélkül, hogy belemennénk az eljárás erkölcsi dimenzióiba, amit nem igazán értünk, az az, hogy ki képes 18 millió eurót fizetni Álvaro Moratáért.

Márhogy persze a Juventus. Éshogy persze lehetne bárki más is. A furcsaság, amire itt rá szeretnénk mutatni, nem maga a tény, hogy Moratáért közel 20 milliót csengetett ki egy klub, és hogy ez a klub éppen a Juve. Akár még az is kiderülhet, hogy Morata valóban ér annyit. A különös az, hogy ez az összeg úgy lett kifizetve, hogy valójában fogalmunk sincs, ér-e annyit, hiszen 1007 percnyi spanyol bajnoki és 188 percnyi BL-játékidőből áll össze (413 percnyi kupaidővel felturbózva, már amennyire a spanyol kupa bármit is felturbóz), ami hozzávetőlegesen 13 mérkőzés (17 és fél a kupameccsekkel együtt). A különös az, hogy ez kimeríti a vakrandi fogalmát, és hogy ezek a klubok lényegében vakrandikra szórnak szét eurótízmilliókat.

Lehetne még persze azzal érvelni, hogy Morata bizonyított az utánpótlással, csakhát az utánpótlás-válogatottak teljesítménye, illetve az ezen válogatottakban mutatott egyéni teljesítmények és a játékosok további teljesítménye és karrierje között nincs semmiféle kényszerítő erejű összefüggés, ahogy ezt egy egész generáció kapcsán nemrégiben mi is megtapasztalhattuk. Arról nem is beszélve, hogy ezeken a tornákon csikók küzdenek csikók ellen, a Juventus viszont aligha csikóversenyért fizetett. Azt azonban, hogy akkor pontosan miért is, azt nem tudjuk, és erőlködhetünk bármennyire, (a vevő felől nézve) akkor sem látjuk benne a logikát. 

Az aktuális transzferekről és minden egyébről, ami spanyol foci, bővebben a Facebook-oldalunkon.