laligaloca

Induljunk el a kályhától, mivel bonyolult szituációt fogok leírni. Adva van 1995 késő nyara/ősze.

Első filmkocka: Magyarország kirakatcsapata a tavalyi év BL-csoportos Anderlechtjét kiverve a főtáblára jutott (évekig magyar csapattól egyedülálló módon, ráadásul az egy 16 csapatos nehezebb BL-sorozat volt, kis országok csapatai számára). Ekkor többek között a Real Madriddal került egy csapatba ez a zöld-fehér magyar csapat, amelynek alulírott rendkívül drukkolt, ekkor még nagyon kicsi gyerekfejjel. Aztán jött egy meccs egy oroszlánbarlangban, a nagy Real Madrid otthonában, ahol valami Raúl González Blanco 17 évesen szórt egy mesterhármast, a realosok meg hatot lőttek közben. Ott valami végleg eldőlt, de ez akkor még nem volt világos.

Második filmkocka: utána ez a kissrác minden kedden rohant haza az iskolából, hogy az Eurogólokat lássa az Eurosporton. Hál' istennek, a spanyol bajnokságot is minden héten mutogatták, akkor még Mijatovic is a Valenciában játszott (ez bizony az őskorban volt...), és akkor tűnt fel számára egy piros-fehér csíkos mezes, kéknadrágos madridi csapat, valami Atlético, aki lelkes játékkal, klasszis szerb edzővel a padon bajnoki címet hozott a Calderónba, olyan játékosok kergették a labdát Radomir Antic kezei alatt mint Caminero, Kiko, a kapus Molina vagy a csapat szíve, esze, motorja, Diego Simeone. Valahol itt dőlhetett el, hogy adott kissrácunk számára nincs más választás, mint a spanyol foci, és imádni annak két óriását, amelyek közül a sors úgy akarta, hogy mindkettő Madridban székeljen, és riválisai legyenek egymásnak, de a kiskölyök erről akkor még mit sem tudott. Aztán meg már késő volt. A tüzet és a vizet is lehet hát szeretni, valahogy így, lelkesen, gyermeki, őszinte módon - rivalizálás nélkül.