laligaloca

Induljunk el a kályhától, mivel bonyolult szituációt fogok leírni. Adva van 1995 késő nyara/ősze.

Első filmkocka: Magyarország kirakatcsapata a tavalyi év BL-csoportos Anderlechtjét kiverve a főtáblára jutott (évekig magyar csapattól egyedülálló módon, ráadásul az egy 16 csapatos nehezebb BL-sorozat volt, kis országok csapatai számára). Ekkor többek között a Real Madriddal került egy csapatba ez a zöld-fehér magyar csapat, amelynek alulírott rendkívül drukkolt, ekkor még nagyon kicsi gyerekfejjel. Aztán jött egy meccs egy oroszlánbarlangban, a nagy Real Madrid otthonában, ahol valami Raúl González Blanco 17 évesen szórt egy mesterhármast, a realosok meg hatot lőttek közben. Ott valami végleg eldőlt, de ez akkor még nem volt világos.

Második filmkocka: utána ez a kissrác minden kedden rohant haza az iskolából, hogy az Eurogólokat lássa az Eurosporton. Hál’ istennek, a spanyol bajnokságot is minden héten mutogatták, akkor még Mijatovic is a Valenciában játszott (ez bizony az őskorban volt...), és akkor tűnt fel számára egy piros-fehér csíkos mezes, kéknadrágos madridi csapat, valami Atlético, aki lelkes játékkal, klasszis szerb edzővel a padon bajnoki címet hozott a Calderónba, olyan játékosok kergették a labdát Radomir Antic kezei alatt mint Caminero, Kiko, a kapus Molina vagy a csapat szíve, esze, motorja, Diego Simeone. Valahol itt dőlhetett el, hogy adott kissrácunk számára nincs más választás, mint a spanyol foci, és imádni annak két óriását, amelyek közül a sors úgy akarta, hogy mindkettő Madridban székeljen, és riválisai legyenek egymásnak, de a kiskölyök erről akkor még mit sem tudott. Aztán meg már késő volt. A tüzet és a vizet is lehet hát szeretni, valahogy így, lelkesen, gyermeki, őszinte módon – rivalizálás nélkül.

Most gyorsan szaladjunk 2014-be, a helyszín Lisszabon, és ez a két klub BL-döntőt vív egymással, a kissrác felnőtt, időközben meg írogat kedvenc focijáról egy ideje, és úgy hozta a sors, hogy az idei szezonban mindkét csapata Európa legkiemelkedőbbjei közé tartozzon. Ugye az Atlético a tizedik bajnoki címét szerezte meg a napokban, a Real meg kupát nyert, és egyidejűleg a tizedik BEK/BL-serlegére hajtott már hosszú ideje, így ez a szezon a 10-es szám körül forgott sok szempontból.

Előzőleg mind a két csapatnak drukkoltam olyan intenzitással, hogy egy zabszem sem fért volna a fenekembe, de csak akkor hittem el, hogy az „anyu és apu” klubok a döntőben találkoznak, amikor 2-1-re vezettek Atlétiék a Stamfordon, és tudtam, hogy nincs az az isten, hogy azt az elődöntőt Simeonéék még elveszítsék (rátettek még egy lapáttal: az irreálisan szép 3-1 volt a szezonjuk talán megkoronázása). És csak most jöttem rá, hogy milyen nehéz helyzetbe kerültem.

Őrült dilemma volt a „döntőn kinek drukkolunk” kérdéskör, és még most is kicsit kavarognak bennem az érzések, úgy intéztem el magamban, hogy „MI vesztettünk, de MI nyertünk is”. Azért ebben a sorrendben, mert pozitívan akarom feldolgozni az eseményeket, és most kicsit ezt fogom kidomborítani.

De előbb még valami a drukkoló tömegekről. Nagyon érdekesen egyoldalú a világ labdarúgása. Kezdjük a szurkolókkal: ha nem a te sztárcsapatod a döntős, mindjárt hajrá a kisebbik, de a világ 90%-a a kisebb csapatnak egy rosszabb szezonjából egy eseményt sem tudna mondani, érdektelenség okából. Ugyanakkor az is beszédes, hogy a külföldi fociért rajongó egyének egy kb. 10-15 csapatos halmazból választják a kedvencüket, tehát sztárcsapatnak drukkolnak alapesetben. De ha egy ki-ki meccsen a más sztárcsapata játszik valaki kisebbel, akkor mindig "hajrá az ellen". Ez is kiviláglott a mostani BL-döntő kapcsán.

Ennyire zavar minket, átlagszurkolókat alapesetben, ha valaki olyan kapja meg a királylányt, aki szintén gazdag és szép és erős, de nem MI vagyunk? Mert azt nem hiszem, hogy csak egyszerűen Dávidot szereti mindenki titkon, mert ha elbukik, akkor „hát istenem”, ha meg győz, akkor „ezazvazze, neked drukkoltam végig” érzésekkel találkozunk. Mindenképpen elég átlátszó pártot választani egy ilyen harc esetén. Az egyoldalúságot az is erősíti, hogy a BL-győztesek halmaza egy szűk elitgárda, és nagyon sok vért kell izzadni valakinek, hogy oda csak úgy bekerüljön (a Chelseanek sem ment könnyen, elsőre...) Az Atlético idén még nem ez a kategória (részemről sajnos). Zárójel bezárva.

A döntőre ráadásul még egy spanyol belharc, sőt mi több, két egymást eléggé nem szerető mostohatestvér harca is rátevődött, hogy igazán pikánssá tegye az egészet, ahogy Pedro már megénekelte nekünk.

A csapatszellem (Atléti), vagy az egyéni jobb képességek (Real) fognak dönteni? Kicsit mindkettőből kaptunk, váratlan megoszlásban. A jelenlegi európai elitmezőny legjobban fejelő középső védői közül 3 is a pályán volt (Godín, Miranda, Ramos), szóval egyéni képességben a gyengébbnek aposztrofált Atléti sem állt rosszul, a Real meg hátrányban mutatta meg csapategységét, amikor úgy kapartak, mint egy kieső, akiknek kell az X az utolsó fordulóban, de közben már pörögnek a homokszemek. Ugyanakkor az is igaz, hogy az elődöntő 4 csapata közül a két legkiegyensúlyozottabb jutott döntőbe, aki elöl-hátul kellően erős, ebben kerekedtek fölé egyértelműen a túl radikális változásokon átesett Bayernen és a túlbiztosított túlvéldekezős Chelsean. Fölösleges tehát éles kontrasztba állítani a csapatokat, mikor mindkettő klasszis módon védekezik és támad is, kb mindent tud, amit egy nagy bajnoknak tudnia kell.

Egész szezonban arról regéltem, hogy a futball Nagy Forgatókönyvírója mit készített számunkra, de nem számoltam vele, hogy a záró felvonás még bizony hátravan a slusszpoénnal. Ez a tegnap este egyszerűen minden képzeletet felülmúlt. Iker Casillas kb karrierjének egyetlen látványos hibáját erre a döntőre tartogatta, egy ritka csúnya fejessel Godín (ki más, mint az, aki a bajnoki címet szállította?) előnyhöz juttatta a szegény rokont, ami a 93. percig ki is tartott. Égszakadás, földindulás, mi lesz itt, ha a kicsi és szegény legyőzi a nagyot és a gazdagot? Égszakadás volt nálam is, mivel még a tévéhálózat is elugrott nyaralni, így arról lemaradtam, hogy Ramos gondoskodott róla, hogy a tündérmese ma se váljon valóra, vagy legalábbis késleltette azt, az utolsó pillanatban kibrusztolva a döntetlen állást a fehéreknek, akiknek innentől már állt a zászló pszichésen és fizikailag is. Gyors streamkeresés után abban a pillanatban kavargó érzésekkel azt sem tudtam, hogy ez most jó vagy nem? Casillas puszilja Ramos fejét, mi van itt? Ja, biztos egyenlített a Real... Az egyik kapitány így köszöni meg a másik kapitánynak, hogy jóvátette a hibáját. De hát ez csodás! Kapkodhattam a fejem, mert mélázni nem volt idő, pörögtek az események.

A hosszabbításban kiütközött, hogy a fizikai kifulladás már látható volt a matracos játékosokon, lépni is alig bírtak, ebben sajnos az egész szezonban zseniálisan meccselő Simeone is ludas volt, mert nem kellett volna ekkora rizikót vállalnia Costa kezdetésével (szerb kuruzslás ide vagy oda). Alighanem minden idők leggyorsabb BL-döntős cseréje volt, a 9. percben lejött a klasszis csatár, akit az idén újra megtáltosodott Adrián López váltott – de egy cserét elpazarolt a colchonerók klublegendája ezzel. Azzal az egy cserével, ha okosan használja ki a Mester, az Atléti talán tarthatta volna a lépést, de jó eséllyel még úgy sem.

Valahogy ennek így kellett lennie. A BL-t nagycsapatok szokták nyerni, az Atlético meg (még) nem akkora csapat (lásd ugye a fenti elithalmazt), de már nem sok kell hozzá, az is igaz. Az is sorsszerű volt, hogy 40 éve is így bukták el az esélyesebb Bayern ellen, végig vezetve, csak akkor újrajátszás döntött, itt meg a hosszabbítás. A védelem sajnos csődöt mondott a vége felé: 10 perc alatt hármat nyelni még a Realtól is sok, de ez a harcmodor még sokakat fog maguk mellé állítani. A keret így is erőn felül teljesített, jövőre ott a lehetőség, van mire építeni, klasszis edző marad, reméljük, a keret klasszisai maradnak, lehet mélyíteni, erősíteni, és jövőre újra itt lesznek. A csapatszellem meg jövőre mitől lenne kisebb? Bebizonyították, hogy lehet, így pedig jövőre is várjuk őket szeretettel, a világnak nincs vége, a regnáló spanyol bajnok számára pedig főleg nem.

Úgy gondolom, hogy mindenféle klubhovatartozástól függetlenül a spanyol foci megmutatta hova való: egy ilyen kiélezett bajnoki szezon, az EL-döntő (Sevilla!) és egy BL-házidöntő után, talán nem túlzás büszkén kijelenteni, hogy tudjuk, ki az úr Európában!

Jön a vb, csak halkan szólok...