laligaloca

255 nap. Ez az az időszak, amit Javi Martínez labdarúgás nélkül töltött. 2014 augusztusában szenvedett súlyos sérülést a Bayern navarrai középpályása, s a felépülése nagyon lassan haladt. Azt is hallani lehetett, profi pályafutása veszélybe került. Nem így lett. Kitartó és állhatatos munkájának köszönhetően visszatérése már nagyon közel. A játékos a rehabilitáció nehézségeiről, a remény fel nem adásáról és keserű tapasztalatairól az As.com újságírójának mesélt múlt hét pénteken. Interjú.

Végre felépült a sérüléséből, 255 nap után. Mikor látjuk újra a pályán?
Ezt a kérdést magamnak is sokszor felteszem. Szerdán újra a csapattal edzettem és örömmel mondhatom, prímán éreztem magam a gyakorláson. A műtétemet végző orvos azt mondta, a térdem nem is lehetne jobb állapotban. Most elsősorban az a feladatom, hogy minél hamarabb felvegyem a ritmust. Biztos vagyok benne, hogy a sérült testrész megfelelően fog reagálni a terhelésre, de ehhez a combizmomat is fel kell készítenem. A sok kihagyás miatt ilyenkor nagy az izomszakadás veszélye.
       
Mit érzett, amikor újra a csapattársaival dolgozott és edzéseken a labdáért küzdött velük?
Mi tagadás, nagyon izgatott voltam. Visszatérésemkor sorfalat álltak, és végigfutva rajta, kiosztottak pár sallert. Mintha a Bayern csak most igazolt volna le és először edzettem volna a kerettel...

Ilyen hosszú volt a kihagyás?
Nyolc holnap rengeteg idő. Néztem a mérkőzéseket és vágytam rá, hogy ott legyek a pályán. Álmomban  a csapattal edzettem, de reggel fel kellett ébrednem és látnom, hogy még sérült vagyok. Ilyenkor mindig azt mondtam magamnak: Francba is, még tovább álmodhattam volna... Amikor hozzáértem a térdemhez, éreztem, még nem vagyok készen. Érdekes, hogy ezekben az álmokban csak edzettem és a cicáztam a csapattársakkal, de mérkőzést sosem játszottam.

Számolta a napokat?    
Nem. Azért sem, mert amikor megoperáltak, az mondták, nem siettessem a felépülésemet azzal, hogy értelmetlen határidőket szabok a visszatérésemnek. Tudtam, hogy 11-12 hónapos kihagyás vár rám, ezért sem akartam konkrét időpontokba kapaszkodni. Igyekeztem elhessegetni a rám nehezedő nyomást, hogy a felépülésem zökkenőmentes és teljes legyen.

Hogyan emlékszik vissza a sérülését okozó momentumra?
Vagy százszor lejátszottam fejben. Ha nem törekedtem volna a gólszerzésre, ha csak a rám bízott feladat ellátására koncentrálok, vagy ha más játékhelyzet alakul ki, amiben középhátvédként nem veszek részt.... 100 hasonló esetből egy, ha ilyen keservesen végződik. Tudom, hogy jobb lenne nem foglalkozni már a múlttal, de elkerülhetetlen, hogy az ember felidézze, elemezze. A szüleim is ott voltak azon a mérkőzésen és emlékszem, mennyire aggódtak. Talán jobban, mint én. Az a nap örökre beégett az emlékezetembe mint pályafutásom egyik legsötétebb pillanata, teljesen ki voltam borulva.

Azt lehetett hallani, az az eset is előállhat, hogy nem fogja tudni folytatni profi pályafutását.
Nagyon csúnya sérülés volt. Hasonló ahhoz, amit a Zaragoza játékosa, César szenvedett el. A bal térdem teljesen kifordult, a keresztszalagok elszakadtak, így minden az operáció sikerétől függött.  Volt rá esély, hogy a felépülés nem lesz sikeres, de töretlenül hittem benne, hogy minden rendben lesz. Soha nem adtam fel.

Ezért is utazott el az Egyesült Államokba?
Amikor beléptem az amerikai klinikára, tudtam, jó helyre kerültem, mert a falon olyan remek sportolók mezei voltak kiakasztva, mint Van Nistelrooy, Owen, Hargreaves, Kobe Bryant vagy  Shearer.... Tudtam, hogy fel fogok épülni. Fogok is nekik ajándékozni én is egy szerelést, mert anno csak egyet vittem magammal, amit a velem foglalkozó fizioterapeutának adtam.

Melyik volt a felépülés legnehezebb pillanata?
Pályafutásom első komoly sérülése volt, így minden egyes stáció új élettapasztalatot  jelentett. Ha újra megtörténne, lehet, nehezebben viselném, mert már tudnám, milyen viszontagságokon kell végigmennem. A legrosszabb periódus az operáció utáni két-három hónap. Korábban 10 napnál hosszabb kihagyásom nem volt, így nehéz volt elfogadni, hogy telik-múlik az idő és nem érzek lényegi javulást. Ilyenkor elkámpicsorodik az ember, látod, hogy nem tudsz megmozdulni, járni sem vagy képes mankók nélkül...

Szörnyülködött, amikor az operáció után ránézett a lábára?       
Alig hittem el, hogy mekkora izomköteg tűnt el rólam. Soha nem voltak robusztus combjaim, de elképesztő volt látni, mennyi maradt belőle... Még a felépülésemen dolgozó szakembereket is meglepte a látvány. Rengeteg munka van benne, hogy sikerült végül újra felépítenem magam.

Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, már nem is hivatásos labdarúgó?
Rosszabb. Mivel csak tehetetlenül szemléled az eseményeket, hasznavehetetlennek érzed magad. A napjaidat otthon töltöd egy gép társaságában, mely nem csinál semmi mást, csak hajlítja és nyújtja a térdedet. Nem érzed magad sem futballistának, sem semminek.

Az eset megváltoztatta a hozzáállását?
A sérülést megelőzően sosem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni a futball! Abban a hittben éltem, hogy 32 vagy 33 évesen majd visszavonulok és boldogan élek. Sok profi szenved attól, hogy a sportág egy bizonyos szint és idő után már untatja. Én más vagyok. Ma már biztosan tudom, hogy nem tudok a labdarúgás nélkül élni.

A sérülésnek köszönhetően érettebb lett?   
Egy tekintetben mindenképpen. Annak idején, ha sérüléssel bajlódtam, nem nagyon vettem komolyan, amit az orvosok javasoltak. A saját utamat és érzéseimet követtem a felépülésben, ami mindig eredményre is vezetett. Már tudom, ez nem járható út:  türelmesnek kell lenni és belátónak. Tisztában vagyok vele, hiszen tapasztaltam, egy rossz lépés vagy egy meggondolatlan lépcsőzés is mindent le tud rombolni, amit a felépülés során az ember egy bizonyos időszakban elért.

Ki állt önhöz a legközelebb ebben a periódusban?    
Sokak! A családom, barátok, a válogatott- és a Baryern szakmai stábja, valamint egykori és jelenlegi csapattársaim is. Nem éreztem hiányt semmiben, ha a segítségnyújtásról volt szó. Az az igazság, hogy nagyon hálás vagyok mindenért.

Guardiola személye e tekintetben kiemelendő?  
Rengeteget köszönhetek neki. Mindig éreztette velem, hogy fontos vagyok a csapat számára és hogy töretlenül várja a visszatérésemet. Egy sérült játékos számára nagyon fontos, hogy bírja edzője bizalmát, támogatását.

A hasonló folyamaton átesett Badstuberrel tudott egyeztetni?
Természetesen. Mivel a védő is sérülésből lábadozott, tapasztalatával, tanácsaival hasznomra volt. Két évet hagyott ki. Megjárta ő is az Egyesült Államokat, így ha bármilyen apró furcsaságot éreztem, egyből hozzá fordultam. Kálváriája során rengeteg mindenen átment. Sok tanáccsal látott el. Kiemelte, hogy a teljes értékű munkához készítsem fel a lábam minden porcikáját, ne csak a térdemre koncentráljak.  

A Porto legyőzése után (6-1) hosszasan ölelgette Thiagót.
Mindketten elpityeregtük magunkat a végén. Csak mi ketten tudjuk pontosan, min mentünk keresztül az elmúlt hónapokban, milyen keményen dolgoztunk a visszatérésen: reggel nyolckor kezdtünk a sportközpontban és délután ötig nem volt leállás...

Fél attól, hogy rásérül a lábára, ahogy az Thiagóval is megesett?
A felépülésemet követő első edzésig nem tudtam, hogy jelentkezik-e ez az érzés, hogy belemegyek-e a csínybe vagy sem. Az igazság az, hogy amint elkezdődött a foglalkozás, mindent elfelejtettem. Végül az orvosi stábnak kellett szólnia, legyek kicsit óvatosabb.

Mit érezett az első labdaérintéskor?
Mi tagadás, ebben kicsit engedetlen voltam a rehabilitáció során, mert ha volt rá lehetőségem, bizony elbújva a figyelő és számon kérő tekintetek elől, az edzőterem elfeledett részén néha passzolgattam kicsit a labdával. Egyszerűen szükségem volt rá. (nevet) Az érzés, mely akkor kerít hatalmában, amikor hat hónap után adsz egy passzt vagy átveszed a labdát, leírhatatlan. Az elején esetlenül mozogtam. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha rugby labdával játszanánk, mintha elfelejtettem volna futballozni. Az igazi áttörés akkor jön el, amikor végleg kikerülsz az edzőteremből és végre pályára lépsz. Ez felszabadít és ekkor már újra labdarúgónak érzed magad. Ez a legfontosabb momentum, mert innentől már csak optimistán nézel a jövőbe.

Elteszi emlékbe azt a mezt, amiben visszatér a pályára?
Igen. Amióta megsérültem ez az a pillanat, amire várok, meg fogom őrizni az emlékét.

Milyen volt a kapcsolata - a Guardiolával összekülönböző és azóta már klubot is elhagyó, szerk. - Müller-Wohlfahrt doktorral?
Hibátlan. Az ő tanácsára feküdtem kés alá az Egyesült Államokban. Mindent, ami vele történt, a távolból figyeltem. Még ötletem sincs, mi vezethetett a távozásához. Velem megfelelően és kifogástalanul bánt. A csapatának egyik tagja végig velem volt Amerikában, amikor megműtöttek.

Mi volt a legmeghatóbb üzenet, mely a felépülését kísérte?
Nehéz kérdés. Sokan aggódtak értem. Del Bosque üzenete épp olyan jól esett, mint a Madrid vagy a Barca stábjának a jókívánságai. Sőt, még Heynckes is rámírt egy sms-t. Hosszú szöveg volt, ráadásul németül... Persze azonnal válaszoltam, a mester anyanyelvén köszöntem meg a biztatást, amire azt írta, remekül haladok a tanulásban. Nem mondtam meg neki, hogy a tanárom segített a szöveg megfogalmazásában...