laligaloca

A Real Madrid azon korszaka, amikor Ricardo Gallego élvonalbeli labdarúgó volt, sokunk számára csak annyiból ismert, hogy akkor játszott ott a legendás Quinta del Buitre (A keselyű ötöse), eme öt saját nevelésű játékosból a később sportigazgatóvá avanzsáló, régebbi válogatott gólrekorder Emilio Butragueño a legismertebb karakter, és ő maga volt a Keselyű. Ez az ötösfogat viszont kicsit fiatalabb Gallegónál, akiről mai cikkünk szól. De azért szóljunk még két szót az akkori Real Madridról! Az a gárda korának egyik abszolút élcsapata volt (kb. mint a Mourinho-korszakos Real Madrid), két UEFA Kupát nyert (’85, ’86), egyre-másra játszotta a BEK-elődöntőket (’87, ’88, ’89), a csapat pedig hazájában egyeduralkodó volt, öt bajnoki címet söpört be sorozatban (’86 és ’90 között). Ennek a gépezetnek (meg persze a válogatottnak is) volt fontos eleme a tapasztalt Ricardo Gallego, aki védekező középpályásként a klub első csapatában végigjátszotta a teljes ’80-as éveket: ’80-ban került fel a Castillából, ahol gyerekkora óta nevelkedett, majd ’89-ben távozott Udinébe, később a Rayo Vallecanóból vonult vissza. Ezek után utánpótlásszinten is szerepet vállalt szíve klubjának életében, megfordult a kezei között Mata, Negredo, Soldado, Jesé és sokan mások, akiket gyerekkoruk óta ismer. Farkas Norbert a Sport TV Fieszta című műsorának keretén belül beszélgetett a volt játékossal, az interjú a február 10-ei műsorban volt látható. Hajtás után lássuk a lényeget!

Köszönöm, hogy fogad minket itt, Madridban. Magyarországról jövünk, a Sport Televíziót képviseljük. Ha én azt mondom önnek, hogy Magyarország és magyarok, mi az első dolog, ami eszébe jut?

Nagyon szép emlékeket őrzök Magyarországról. Alighogy felkerültem a Real Madrid első csapatához, a második külföldi utam Magyarországra, Budapestre vezetett, ami szerelem volt első látásra, ahogy mondani szokás. Játszottam is  Székesfehérváron a Videoton ellen az UEFA-kupa fináléjában. Pályára léptem a Ferencváros, a Honvéd és az Újpesti Dózsa ellen is, ami mind-mind gyönyörű emlék számomra. A válogatott tagjaként is felléptem Budapesten, egy időben gyakori vendégnek számítottam a magyar fővárosban. A Real Madrid utánpótlás-igazgatójaként ott voltam az első Puskás Szuzuki kupán, amit meg is nyertünk. Egy teljes hetet töltöttem Budapesten, és nagyon jól éreztük magunkat, de önöknél én mindig jól érzem magam.

A Puskás Szuzuki kupa számomra is egy rendkívül kellemes torna, nagy öröm számomra, hogy olyan játékosok, mint Carvajal és Morata, akik megjárták ezt a viadalt, később az első csapatban is megkapták a lehetőséget a bizonyításra, sőt, Carvajal most is alapembernek számít.

Morata 2009-ben gólkirály volt a tornán

És Fran Solról se feledkezzünk meg, aki az első tornán egy motorbiciklit kapott a jó teljesítményéért, amit el is küldtek neki Spanyolországba. Ezek nagyon fontos tornák, hiszen a srácok először kapják meg a lehetőséget, hogy pályára lépjenek külföldi csapatok ellen, így lemérhetik, hogy nemzetközi szinten mire elég az, amit ők tudnak. Az egy rendkívül szerencsés korszak volt, hiszen olyan játékosokkal dolgozhattunk együtt, akik tényleg nagyon tehetségesek, nagyon jók voltak. Nagyon bíztunk bennünk, és egyetlen nemzetközi megmérettetésen sem okoztak csalódást. Soha!  Minden kétséget kizáróan a legnagyobb örömet az jelenti, hogy néhányan közülük felkerültek az első csapathoz, és ott is szépen megállják a helyüket. Szép lassan elitfutballistákká váltak, de ehhez a tehetségük nem volt elég, rengeteget dolgoztak.

Fran Sol, a 2008-as kiadás gólkirálya - ekkor a tornát is a Real Madrid nyerte

Milyen játékos volt Ricardo Gallego? 

A gyerekeknek a szülők mesélnek rólam. Ha az apának tetszett a játékom, akkor talán beszél rólam, ha nem, akkor nem. Madridban születtem, a Real Madrid utánpótlás bázisában nőttem fel. 13-14 évesen kerültem a Realhoz. A pálya közepén futballoztam, játékmester voltam, technikás, és nem a fizikai adottságaim domináltak a játékomban. Előfordult, hogy liberóként számoltak velem. Szóval ezt tudtam nyújtani futballistaként.

Ön azt mondta, hogy az ellenfelek közti távolság egy méter alá csökken, alig lesz helyük futballozni. Nos, az ön által emlegetett távolság nagyjából egy centire redukálódott. A futball sokkal radikálisabb változáson ment keresztül, mint ahogy azt 1982-ben megjósolta.

A futball gyorsabb lesz, és egyre nehezebb feladatok elé állít, a játékosok is egyre jobbak, komplexebbek lesznek. Ezért van az, hogy egy mai játékost nem lehet összehasonlítani egy olyannal, aki 20 vagy 40 évvel ezelőtt futballozott. Előrebocsátom, hogy a mai játékosoknak sem lesz sok közük azokhoz, akik majd 10-15 év múlva kergetik a labdát a világ színpadjain. Az állóképesség változtatott meg mindent. A mai futballista sokkal erősebb, mint a mi időnk labdarúgója. A technika is hatalmas változáson ment keresztül, ennek eredményeképpen látunk manapság jobbnál jobb játékosokat. Nekem nem esik nehezemre elismerni, hogy a mai futballisták sokkal jobbak, mint mi voltunk. Hál’Istennek az életben minden változik és jobb lesz, nem visszafelé fejlődünk, hanem előre. Az úszok egyre gyorsabbak, a magasugrók egy centivel mindig magasabbra ugranak. A kosárlabdázók is valóságos gladiátorok. A professzionalizmus sokat segít abban, hogy az egyes sportágak fejlődjenek, tökéletesedjenek, és most nem csupán a futballról beszélek, minden sportágra igaz ez a megállapítás.

Mi az, ami megváltozott? Önök is sokat tréningeztek, ott hagyták a nyelvüket edzésen, sokat futottak. Mégis, mitől jobbak ennyire a maiak?

A sportoló erőnléte változott meg radikálisan. A mai tréningek egyénre szabottak, és a tréningek specifikusan futball-tréningek, ahol a labda játssza a főszerepet. Az én időmben előfordult, hogy egy hétig nem láttuk a labdát, ugyanis akkoriban úgy voltak vele, hogy mindenekelőtt az állóképességet kell megszerezni. Ma már mindent labdával csinálnak. Akkoriban ünnepnek számított, ha átlagban egy órát labdázhattunk, de ma már a 2-3 óra számít normálisnak, és az a fajta módszer nagyon sokat segít a játékosnak, jobb futballista lesz, nagyobb állóképességre tesz szert. Ebben látom én a hatalmas változást. Az edzések a futballra összpontosulnak, nem az ész nélküli futásra. A mi időnkben különválasztották a labdás és a fizikai edzést, ma már a kettő együtt jár, kéz a kézben. Ha körbenézel,  komplex edzéseket látsz, amelyeken a futball viszi a prímet.

Szívesen lenne most futballista?

Ez nem kérdés. Nagyon szeretnék manapság futballista lenni, de cseppet sem szeretnék úgy élni, mint ők. Nem, ezt nem, de a futballistának lenni bármikor nagy dolog.

Csupa ismerős játszik az akkori Real Madridban: Gordillo például a Betis elnöke lett, Schuster és Míchel is élvonalbeli edzők lettek, a már említetteken kívül

Mi a probléma a maiak életével, miért nem szimpatikus az, ahogyan ők élnek? A médiafelhajtás zavarja?

Például. Mindenekelőtt leszögezném, hogy ez senkinek nem jó. Sem a játékosnak, sem a sajtónak, sem pedig a szurkolóknak. Olyan dolgoknak teszik ki, amikre ezek a fiatalok, életkoruknál fogva, nincsenek felkészülve. Előfordul, hogy valakit magasztalnak és három év múlva, már azt sem tudjuk, hogy az illető kicsoda. Teljesen megfeledkezünk róla. Ezek az évek gyorsan elmúlnak, és sajnos a mai futballisták nem tudják élvezni azt, amit csinálnak, pedig ez egy csodálatos játék. A sajtó olyan pressziót pakol rájuk, amit nehéz elviselni, és ez cseppet sem tetszik nekem, ilyen körülmények között nem szívesen lennék futballista. Nem is tudom, hogy egy 20, 22 éves srác hogyan tudja feldolgozni ezt a terhet. Nem tud egy jót sétálni a barátnőjével, nem tud kimenni az utcára, nem tud nyugodtan leülni megvacsorázni egy étteremben.

Az ön megítélése szerint mennyit változott a Real Madrid az elmúlt évek során?

Korábban a Real Madrid egy humánus klub volt. Mindenki segítette a másik munkáját, mindenki ismert mindenkit. A győzelem és a vereség közös volt, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Ma már teljesen más a helyzet, a Real egy valóságos robottá devalválódott. Elgépiesedett. Embertelen lett! Ez a Real Madrid teljesen más. Ennek a klubnak már semmi köze ahhoz, ami 15- 20 évvel ezelőtt volt. Már nem azt jelenti, amit a mi időnkben jelentett. Minden tekintetben hatalmas változáson ment keresztül. A média, a gazdaság pressziója, a határok megnyitása embertelenné tette a Real Madridot. Teljesen! Már mindegy is lenne, hogyan nevezzük, Real Madridnak vagy valami másnak. Semmi köze a valódi, az igazi Real Madridhoz. Nálam jobban senki nem ismeri ezt a klubot, hiszen előbb labdarúgóként, aztán dolgozóként szolgáltam. Ismerem a sportos és a kevésbé sportos oldalát. Nekem van összehasonlítási alapom. Játékos koromban mindenkit ismertem, a portást, aztán a srácot, aki beparkolta az autómat, a hölgyeket, akik az irodában dolgoztak, a pályamunkásokat, mindenkivel baráti viszonyban voltam. Ma a Real Madrid keretében van olyan futballista, aki a társain kívül senkit sem ismer. Amikor visszamentem dolgozni a Real Madridhoz, tárt karokkal fogadtak a régi ismerősök. A mai játékos, a közvetlen környezetét leszámítva, semmilyen kapcsolatot nem ápol a klub dolgozóival, nem is ismeri őket. Ez már nem az a klub, korábban jó volt odatartozni, ma már nem annyira.

Elképzelhető, hogy a mai, úgynevezett sztárok a Real dicső történelmét sem ismerik? Van olyan, aki nem tudja mondjuk, ki az a Ricardo Gallego?

Senki sem kötelezhető arra, hogy bebiflázza a Real Madrid történelmét, ugyanakkor a klubnak kutyakötelessége lenne megértetni a futballistákkal, hogy mit is jelent valójában a Real Madrid. Egy embernek csak ezzel kellene foglakkoznia, és nem személyekre, hanem magára a klubra kellene koncentrálni. Hozzáteszem, hogy ez nem a játékosok hibája. Azt hiszem, egyetlen futballista sem tiltakozna, ha meglátna valakit a mi generációnkból, aki a segítségére lenne bizonyos kérdésekben, aki egy picit atyáskodna felette. Mondom, még egyszer, nem a játékosok tehetnek róla. A Real Madrid történelme olyan gazdag és hosszú, hogy nem olyan egyszerű elsajátítani, és hozzáteszem, ez nem is fontos, de mindenkinek tisztában kellene lennie a klub értékeivel, amelyek nélkül aligha beszélhetnénk ma egy nagy Real Madridról. Nagyon fontosnak tartanám egy olyan dolgozó jelenlétét, aki tovább tudná adni ezeket az értékeket, és biztos vagyok benne, hogy a légkör, a miliő is sokkal jobb lenne.

Valószínűleg a mai világban ez másodlagos, a nagy csapatokat jobban érdekli a média, a pénz, az üzlet, a bevétel, és így tovább.

Pont erről beszéltem. Nem igazán értem a mai világot, nem jön igazán át és nem hat meg. Valószínűleg azért, mert egy másik generációt képviselek. Bizonyára ez is sokat számít. Másképpen látok dolgokat. Hangsúlyozni kívánom, hogy vannak olyan klubok, amelyek odafigyelnek az értékeikre. Nagyon sok barátom él és dolgozik Németországban, és ők azt mondják, hogy arrafelé nagy figyelmet fordítanak arra, hogy megőrizzék az értékeket. Raúl csupán két évet játszott a Schalke együttesében, és amikor kiderült, hogy elmegy Katarba, búcsúmeccset szerveztek neki. A Real Madrid milyen búcsúmeccset szervezett  Raúlnak? Tudomásom szerint semmilyent!

Önnek szerveztek búcsúmeccset?

Most nem rólam van szó, hanem Raúlról, aki, mondom, csupán két évet játszott a Schalkéban, és hatalmas csinnadrattával búcsúztatták, hiszen elégedettek voltak azzal, amit nyújtott a csapat játékosaként. A Real Madridnál hány évet is töltött? Kiszámolni is nehéz, és még egy aprósággal sem köszönték meg a munkáját, a klubhűségét.

Megérdemelne egy meccset Raúl, egyet Hierro, és azt hiszem, hogy reggelig sorolhatnám azokat, akiktől illene tisztességesen elbúcsúzni.

Nem kellene reggelig sorolni a neveket, mert olyan sokan azért nincsenek, egy biztos, rengeteg idő van, úgyhogy mindenkinek meg lehet köszönni azt, amit tett a klubért. Én ezt tartanám helyesnek. Nagyon sokan az életüket adták a Real Madridért, de a hála elmaradt, ugyanakkor mindent be lehet pótolni. Elembertelenedett ez az egész, már aznap megfeledkeznek rólad, amikor befejezed a pályafutásodat. Mi együtt mentünk mindenhova. A játékosok nagy része törzsgyökeres madridi volt, sőt mi több, saját nevelésű játékos. Együtt nőttünk fel, úgyhogy az irányvonalat már igen fiatalon megjelöltük. A hangulat pedig egyszerűen csodálatos volt, úgy az edzésen, mint a pályán, vagy a személyes kapcsolatokban. Együtt jártunk vacsorázni, családostul, és a szüleink is ott voltak. A szülők összejártak, évek óta ismerték egymást, hiszen hidegben-melegben együtt szurkoltak nekünk a régi sportvárosban az ifimeccseken. Ez a remek kapcsolat a pályán is tükröződött. Sokkal jobban megértettük egymást, hiszen a pályán kívül mesés kapcsolatot ápoltunk egymással. Egymásra néztünk, és tudtuk, mi fog következni.

Milyen futballt játszott az a Real Madrid? Látványosan futballoztak, érdemes volt kijárni a meccsre akkoriban?

Josep Guardiola azt nyilatkozta, hogy amikor lefektette a Barcelona játékfilozófiáját, a mi csapatunkra, a mi korszakunkra támaszkodott és abból táplálkozott. Az általunk játszott futball újdonságot jelentett akkoriban, eltértünk a megszokott játékstílustól. Hátulról építkeztünk, hosszú labdákkal alig operáltunk. Megpróbáltunk futballozni. Én nem magunkat akarom fényezni, csupán Guardiola szavait idéztem. Ő mondta, hogy a mi csapatunk, a Butragueño-féle Real Madrid adta az alapot, amikor kimunkálta a Barcelona játékstílusát, amivel aztán tönkreverték a világot. Azt hiszem, hogy ennél jobban nem tudom megfogalmazni, hogyan játszott az a Real Madrid. Ami a játékstílusunkat illeti, jócskán meghaladtuk a korunkat. Volt úgy, hogy a szerencse elpártolt mellőlünk, és megesett, hogy nem voltunk kellőképpen felkészítve arra, hogy végigbírjunk egy teljes szezont több fronton is harcolva. Az egy elég jó kis csapat volt.

A legendás Quinta, kicsit megbontva, mivel ekkor már Pardeza a Zaragozába szerződött

Be-beteszi a kazettákat, megnézi a meccseiket? És ha igen, milyen benyomásai vannak ezekkel a képkockákkal kapcsolatban? Sokkal lassabb volt a futball, ez nem vitás.

Röhögőgörcsöt kapok, amikor megnézem azokat a meccseket. A futball sokkal lassabb volt, lassabban járattuk a labdát, ám ha objektíven nézzük a dolgokat, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon sok jó dolgot is csináltunk, amiket ma is alkalmaznak, amiket ma is gyakran viszontlátok. Hahotázva nevetek, amikor látom, amikor azt látom, hogy hazaadom a labdát a kapusnak, az pedig felveszi kézzel. - „Szabálytalan!” kiáltok fel! Aztán észbe kapok, hogy ez akkor volt. Elcsodálkozom azon, hogy ami akkor szabálytalan megmozdulásnak minősült, ma nem az, és így tovább. Sok minden megváltozott, és sokszor felteszem magamnak a kérdést: „Hogy is lehetett úgy futballozni, szent Isten?” - Mindezek ellenére a mi mérkőzéseink közel sem voltunk unalmasak. A mi időnkben nagyon sok meccset, párharcot fordítottunk meg vesztes állásból. Az emberek őrjöngtek, ha sikerült egy továbbjutás szinte reménytelen helyzetből, és főleg egy erős ellenféllel szemben. Nem voltak akkora különbségek, mint most. Ma van néhány csapat, amely utcahosszal veri a többieket. Egy-egy sorozat előtt nem tudtad megmondani, hogy ki fog nyerni, hiszen az európai színpadon nem voltak nagy különbségek. Imádkoztunk, hogy nehogy összekerüljünk egy magyar csapattal, mert ki fognak verni. Angliában, Olaszországban, Portugáliában, Hollandiában és Belgiumban is mindig meggyűlt a bajunk, és nézze meg, ma már a belgák, klubszinten sehol sincsenek, de a hollandok sem jutnak el messzire.

Sajnos mi is lekerültünk az európai futballtérképről.

Nem is értem! Mondom, minden országban volt 2-3 olyan csapat, amelytől bizony féltünk. A pénz átírta a forgatókönyvet, és az elit futball már csak néhány csapatról szól, ami nagy probléma, és én nagyon sajnálom. És a legjobban azt sajnálom, hogy az olyan csapatok, mint az Újpest, a Honvéd, a Ferencváros vagy a Videoton, amely ellen UEFA-kupa döntőt játszottunk, teljesen eltűntek a színről. A román vagy a bolgár csapatokról sem beszéltem. Most hol vannak ezek? Kérdezem! Hova lettek? Látja, azon nyomban előjöttek az emlékek, és szomorú lettem. Nagyon sajnálom, hogy ez lett a vége. A magyar futball hatalmas hagyományokkal rendelkezett, és mi lett a nagy hagyományokkal bíró magyar futballal?

Nem csupán a futball, a szurkoló is sokat változott. Megváltoztak a szokások. Önök is sokat utaztak, és abban az időszakban a magyar, a bolgár vagy a csehszlovák Real-szurkoló könnyebben meg tudta önöket közelíteni. Minden bizonnyal sokkal kevesebben voltak. A Real Madrid a spanyoloké volt, elsősorban Spanyolországé, de ma már, legalábbis nekem az az érzésem, hogy a Real mindenkié, a spanyoloké, csakúgy, mint a magyaroké. Egyetért ezzel?

A szurkolók velünk utaztak, és nagyon kevesen voltak. Külföldön a spanyol emigránsokkal találkoztunk, a helyiek nem foglalkoztak velünk, más időket írtunk. Ha elmentünk Svájcba, esetleg Németországba, vagy Magyarországra, mindig találkoztunk emigránsokkal, akik kijöttek a meccsre és nekünk szurkoltak. Szinte mindannyian Real Madrid-drukkereknek mondták magukat. A kommunikációnak és az internetnek köszönhetően a határok teljesen megszűntek. Ma már a magyar vagy a bolgár szurkoló egy percen belül értesül arról, mi történt a csapatánál, nem is kell megvárnia a másnapot, hogy megvegye az újságot.  A futball mai képét az újságírók formálják! Az emberek az általuk lefestett világot látják. Ez így van, nincs mit szépíteni rajta. Ez a realitás! Ha x országban y újságíró pikkel Ronaldóra, akkor az egész ország pikkelni fog Ronaldóra, mert a képet ő alakítja. Az emberek hajlamosak egy bizonyos személy véleményére, meglátására támaszkodni. Korábban arról alkottak véleményt, amit a két szemükkel láttak. Nézték a meccset a tévében vagy a helyszínen, és kialakították a saját véleményüket az adott futballistáról, és nem álltak semmilyen befolyás alatt. Eldöntötték, hogy elégedettek-e az adott korszak Ronaldójával, vagy épp ellenkezőleg, egyáltalán nem tetszik nekik a játéka. Ma már a vélemények kilépnek a futball keretei közül, és kérdések sokasága zavarja meg a szurkolót. Annyi minden felmerül, hogy az emberek nemes egyszerűséggel megzavarodnak a sok információ hallatán és teljesen elveszítik a fonalat. Én nagyon sajnálom, hogy a szurkolók hagyják magukat befolyásolni egy olyasvalaki által, aki egy napilap, esetleg hetilap hasábjain mondja el  a véleményét,  vagy miért is ne, egy blogbejegyzésben. Az embereknek nincs is idejük arra, hogy ők, maguk fedezzék fel az adott játékost.

Ön több mint 40 alkalommal lépett pályára a spanyol válogatott tagjaként, ami, ha tovább folytatjuk ezt az összehasonlítást, legalább 100-zal ér fel. Vagy még ennél is többel?

Nem tudom, ezt nagyon nehéz megítélni. Egy biztos, abban az időszakban minden posztra volt 4-5 játékos, és ezek közül válogatott a szövetségi kapitány. Manapság, a külföldi játékosok miatt, és ez történik Angliában vagy éppen Németországban, ott is hasonló problémákkal találkozunk, sokkal kisebb a merítési lehetőség. Mindezek tükrében a verseny is sokkal kisebb, így a játékosok többször szerepelhetnek hazájuk válogatottjában, és való igaz, manapság sokkal több válogatott meccset játsszanak, mint korábban. Több barátságos, felkészülési meccset rendeznek, a különböző világeseményeken sokkal több csapat vesz részt. Akkoriban 16 csapat volt jelen egy-egy Európa-bajnokságon, ma már 32, és ezt a számot még tovább akarják növelni. Rengeteg csapat van, és arról se feledkezzünk meg, hogy az országok száma, és mint ilyen, a válogatottak száma is szinte megduplázódott. Jugoszlávia és a Szovjetunió darabokra hullott. Szóval sokkal több ellenfél jelent meg a láthatáron, és mint ilyen, sokkal több meccset is kell játszani. Szóval minden megváltozott.

Ha már szóba hozta a világbajnokságokat, mi a véleménye az 1982-es, hazai rendezésű tornáról?

Nincsenek szép emlékeim róla, hiszen nincs mit szépíteni rajta, leszerepeltünk. Egy meglehetősen zaklatott edzőtábor előzte meg a világbajnokságot. Egy percig nem volt nyugalmunk. Nem azt nyújtottuk, ami elvárható lett volna, rosszul végeztük a dolgunkat. Pont akkor penderítettek ki minket a sorozatból, amikor már kezdtük összekapni magunkat. Az első körben botrányosan futballoztunk. Szóval az a vb igen szomorú emlék mindannyiunk számára.

Két évvel később aztán jött a franciaországi Európa-bajnokság, ahol Spanyolország döntőt játszhatott.

Így van. A spanyolországi világbajnokságon, ha jól emlékszem, én voltam a spanyol keret legfiatalabb tagja, aztán a világbajnokság után tömegével válogatták be a fiatalokat a spanyol nemzeti csapatba, ami radikális változást eredményezett. Meggyőződésem, hogy a spanyol futball, válogatott szinten akkor tért a helyes útra. Az is igaz, hogy nem sikerült célba érni, de a franciaországi Eb-döntő hozta meg a változást a spanyol futballban.

Az 1986-os, mexikói világbajnokság kiválóan alakult Ricardo Gallego számára, hiszen a spanyol válogatott igen jól szerepelt, ráadásul önt beválogatták a világbajnokság álomcsapatába. Jónak vagy elfogadhatónak értékeli azt a világbajnokságot?

Hogy is mondjam…

Egyénileg mindenképpen.

Nem csupán egyénileg volt jó az a vb, a válogatott is kiválóan teljesített, és egyébként sem szeretném csak magamat kiemelni, az egész csapat jól teljesített. Azt hiszem, hogy a spanyolok elégedettek voltak azzal, amit Mexikóban elértünk. A tizenegyes párbaj döntött Belgium ellen, és most is azt mondom, hogy simám megverhettük volna őket, nem kellett volna a tizenegyesekre bízni a sorsunkat. Az emberek úgy voltak vele, hogy sokkal többet érdemeltünk volna. A belgák elleni meccs előtt az argentin barátainktól megtudtuk, hogy nagyon félnek tőlünk. Ha kiverjük Belgiumot, velünk találkoztunk volna. Tudták, hogy jó formában vagyunk, és nehéz minket legyőzni. Tartottak tőlünk. Balszerencsések voltunk. A spanyolok, a spanyol szurkolók nagyon, de nagyon elégedettek voltak azzal, amit azon a világbajnokságon elértünk. Ez sokkal fontosabb, mint az egyéni díjak, dicséretek, egyenkénti elismerések. Mexikóban egy igazi, hamisítatlan spanyol válogatottat láthatott a közönség.

Noha nem szeret beszélni róla, azért kíváncsi vagyok arra, hogy melyik mérkőzését tartja a legjobbnak a spanyol válogatott játékosaként?

A dánok ellenit a mexikói világbajnokságon 1986-ban. Talán azt. A franciaországi Európa-bajnokságon is volt 2-3 jó meccsem.

Ön vezetőként tért vissza a Real Madridhoz, az utánpótlás bázist igazgatta, és nagyon sok játékost látott felnőni. Mondana egy-két nevet?

Mi hoztuk el a Kanári-szigetekről Jesét és mi szerződtettük Moratát. Az én időmben kezdtünk el komolyabban foglalkozni Carvajallal és Adánnal, aki jelen pillanatban a Betis kapuját védi, és aki éveken keresztül Casillas mögött a Real Madrid második számú portása volt. Matáról se feledkeznék meg, akit kiemeltünk, és felvittünk a Castillához. Odafigyeltünk Borja Valeróra, aki Olaszországba került vagy Negredóra, aki a Manchester Citytől tért vissza Spanyolországba. Nagyon sok játékos megfordult a kezünk alatt, és nekem az volt a feladatom, hogy segítsem őket. Hál’Istennek sokan nagy játékosok lettek, és ma már a legmagasabb szinten futballoznak.

Ezek a srácok megköszönik önnek, hogy annak idején felkarolta, óvta és támogatta őket?

Ezek a gyerekek rendkívül hálásak mindenért. Mihelyt meglátnak, odajönnek, a nyakamba ugranak, megkérdezik, hogy vagyok, mit csinálok. Minden egyes alkalommal köszönetet mondanak azért, amit tettem értük, és nem bújnak el. Egyikük sem fordítja el a fejét, ha meglát. Ha észrevesznek, azon nyomban odajönnek, a különbség csupán annyi, hogy míg korábban magáztak, most már megengedik maguknak, hogy tegezzenek. Bevallom, nagyon jó dolog találkozni ezekkel a srácokkal.

Az ön idejében az számított normálisnak, ha a Real Madridban saját nevelésű játékosok futballoztak. Azóta sok minden megváltozott, és a saját nevelésű futballisták szinte teljesen kiszorultak a csapatból, de még a keretből is.

Attól függ, milyen korszakról beszélünk. Volt olyan időszak, amikor az utánpótlás egyetlen játékost sem tudott felmutatni, de előfordult, hogy 3 vagy 4 labdarúgó is fel tudott kerülni az első csapathoz, és ott is tudott maradni. Ez sok mindentől függ, vannak erősebb és gyengébb évek. Az nem törvényszerű, hogy minden évben legyen egy, aki felkerül. Előfordul, hogy az első csapat egy bizonyos posztra keres játékost, és körülnéz az utánpótlásban, de megesik az is, hogy valaki a jó teljesítményével irányítja magára az első csapat trénerének a figyelmét, és így kerül fel a negyokhoz. Erre nincs recept. Van úgy, hogy egy sincs, előfordul, hogy egyszerre többen vannak, vagy csak egy vagy kettő. A Real Madrid esetében sokféle periódusról beszélhetünk, és nincs két egyforma.

A spanyol B-liga mérkőzéseit is közvetítjük, és szomorúan tapasztaljuk, hogy a Castilla az utolsó helyen áll a spanyol második vonalban, és azt hiszem, hogy a Real Madrid ezt nem engedheti meg magának. A mi szakértőink is sokat beszélnek erről. Mindenesetre furcsa a Castillát az utolsó helyen látni. Láttuk, olvastuk, hogy a gárda átesett egy edzőváltáson, és lassan-lassan ennek a hatását is lehet érezni. A Real Madrid, bár megadta a lehetőséget a saját nevelésűeknek, azért elsősorban a „földönkívüliekre”, a galaktikusokra koncentrált, és ez így volt a Puskás-Di Stéfano korszakban, és így van ez most is. A Real Madridot mindig el kellett adni, így, vagy úgy, mindig eladhatóvá kellett tenni, akkor, csakúgy, mint most.

Induljunk ki onnan, hogy cseppet sem egyszerű a Real Madridhoz kerülni, felkerülni az első csapathoz. Meg kell vívnod a csatádat azokkal, akik már ott vannak, de mindenekelőtt olyan adottságokkal kell rendelkezned, hogy elhiggyék rólad, hogy te képes vagy erre, ám még ha el is hiszik, nem biztos, hogy megadják a lehetőséget, hogy ezt a gyakorlatban is be tudjad bizonyítani. Ez többszörösen nehéz vállalkozás. Borja Valero, Mata, Soldado és Negredo megkapta ugyan a lehetőséget, de nem tudott élni vele.  Hozzáteszem, nem egyszerű a Real Madrid első csapatához tartozni, önmagában már ez is egy komoly kihívás, a hatalmas, kívülről érkező nyomásról már nem is beszélve, amihez, valljuk be, sokan nem tudnak alkalmazkodni. Még nagyobb azoknak a tábora, akik még a lehetőséget sem kapták meg, és ezt hiányolják a szurkolók. Nem azzal van bajuk, hogy kevés saját nevelésű futballista játszik a Real Madrid első csapatában. Jesé felkerült, élt a lehetőséggel, és bent tudott maradni az első csapatban. Ha nem tudott volna kihasználni az élet nyújtotta sanszot, akkor tovább állt volna. Ajánlatokat kapott volna bőven Spanyolországból és külföldről egyaránt. Én is azt szeretném, hogy a játékosok kapják meg a lehetőséget a bizonyításra, és nem vagyok annak a híve, hogy csak azért játszassunk valakit, mert nálunk nevelkedik. Nem! Játsszon, ha megérdemli. Amondó vagyok, ha van az utánpótlásban, és most mindegy, hogy a Castillában vagy az ifi A-ban egy tehetséges játékos, akit érdemes megnézni, akkor nézzék is meg, adják meg neki a lehetőséget az első csapatban. Ha megadjuk a lehetőséget a fiatal tehetségnek, akkor választ kapunk arra a kérdésre, hogy érdemes-e külföldről vagy kintről igazolni? Ha tudunk hozni jobbat, akkor hozzuk ide, ám ha csak ugyanolyan jó, mint a miénk, akkor nem értem, miért kellene megvásárolnunk?

Ön jó barátjának, José Antonio Camachónak a munkáját segítette a kínai válogatottnál. Milyen emlékeket őriz arról az időszakról?

Borzalmas volt, és ezt értse úgy is, mint jót, de úgy is, mint rosszat. Borzalmasan jó és  borzalmasan rossz. Kína hatalmas ország, és ha tényleg akarnák, nagyon jó futballt tudnának csinálni. Ez volt benne a jó, ugyanakkor borzasztó érzés, hogy noha rengetegen vannak, kiváló kondíciókkal rendelkeznek és a merítési lehetőség is óriási, nem akarnak jó futballt csinálni. Sokszor feltettem a kérdést, hogy létezik az, hogy ennyi emberből nem tudnak egy jó csapatot csinálni, aztán meg kellett tapasztalnom, hogy ehhez megfelelő mentalitás kellene. Nekem az jött le, hogy nem szeretik a futballt, és nem akarnak nagyot dobni. A szurkolók, félreértés ne essék, nagyon szeretik a játékot, ám magának a sportágnak nagyobb reklámra lenne szüksége. Jobban kellene óvni és jobban kellene nyomni. A futballt organizálni és kontrollálni kell, ám mindez nem megy nekik, és mint ilyen, futballisták sem kerülhetnek ki a rendszerből. Ugyanakkor Európánan találkozni dél-koreai játékossal, japánnal, és ezek jóval kisebb országok, mint Kína. Hány kínai játszik Európában? Egy sem, pedig az európai csapatok alig várják, hogy előkerüljön egy kínai tehetség, akit le tudnának szerződtetni, mert tudják, hogy egy kínai játékos szponzorokat, szurkolókat és pénzt eredményezne. Nem a véletlen műve, hogy az európai csapatok nem szerződtetnek kínai játékost. Akinek az lenne a feladata, hogy  promotálja és óvja a futballt, cseppet sem érdekli, hogy a futball valóban megkapja azt a hírverést és támogatást, ami megnyitná az utat a sikerek felé.

Milyen emlékeket őriz a Real Madrid-Barcelona mérkőzésekről? Hogyan emlékszik vissza a klasszikusokra?

Egy spanyol klasszikus világeseménnyé nőtte ki magát, ez a maximum a mai futballban. A Real Madrid játékosa számára a Barcelona elleni mérkőzés számít az idény legfontosabb meccsének? A madridi és a barcelonai egyaránt. Szinte minden évben ez a két csapat harcol a bajnoki címért, és egy-két kivételtől eltekintve, vagy az egyik, vagy a másik nyeri. Előfordul, hogy három, esetenként négy csapat harcol a bajnoki címért, de ebben a három vagy négy csapatban mindig ott van a Barcelona és a Real Madrid. A Real Madrid mindenkori játékosa tudja, hogy a bajnoki címért mindig velük küzdünk meg. Már utánpótlás szinten is hatalmas a rivalizálás, hiszen a két klub utánpótlás csapatai szinte minden tornán összekerülnek vagy az elődöntőben, vagy a döntőben. Mindkét oldalon, már gyerekkorban belevésődik az agyadba, hogy ki az első számú riválisod, és kit kell legyőznöd.