laligaloca

Itt az újabb Nagy Nemzetközi Futballesemény előjátéka, úgyhogy teljesen konvencionális – ugyanakkor tökéletesen ésszerűnek tűnő – módon ott vesszük fel a fonalat, ahol a világbajnokság apropóján elhullajtottuk. Miután anno szívszaggató posztban védtük meg, amit meg kellett védeni és engedtük el, amit el kellett engedni, hajtás után az Eb-selejtezők kezdete kapcsán arról spekulálunk röviden, hogy mihez lehet kezdeni annak az elegyével, amitől nem kellett búcsút venni és ami ahelyett lett, amitől búcsút vettünk. Másképp szólva, azon merengünk el kicsit, hogy miképp támadhat fel a selección az elkövetkezendő másfél évben.

Kezdjük talán azzal, hogy két olyan dolog van, amire nemcsak hogy nem számítunk, de kívánatosnak sem különösebben tartjuk. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, lévén, hogy voltaképp egy dologról van szó két verzióban, egy sikeresben és egy sikertelenben. De ez is csupán azzal a kitétellel áll, hogy ez a különbség csak belülrőn nézve adott, a selecciónt a régi önmagához mérve. Kívülről nézve azonban a sikeres is sikertelennek tűnik, a belülről is sikertelen pedig egyenesen nevetségesnek.

A belülről nézve sikeres verzió a főnixmadár-forgatókönyv, aminek értelmében a spanyol válogatott újjászületik abban a tekintetben, hogy pont olyan lesz, amilyen akkor volt, amikor mindent megnyerhetőt megnyert. Kívülről nézve azonban ez aligha tűnne Krisztus második eljövetelének, elvégre a selecciónon kívüli futballvilágban elég sokminden történt ahhoz, hogy ugyanaz, ami egykor sikeres volt, már ne lehessen az. Így hát, bármilyen faszán is hangzana első hallásra egy újjászületett selección gondolata, jobbnak tűnik elkerülni a dolgot, főképp abban a verzióban, amelyben az újjászületés még belülről is sikertelen.

Ez utóbbi verzió ugyanis nagyjából úgy festene, hogy a selección önmaga tribute zenekarává válna, mintha Depeche Mode név alatt ezentúl a Depeche Made nevű formáció futna (amihez egyébként a nyáron volt szerencsém: „That’s right, Bielefeld!”), amelyben a tagok kétségbeesetten próbálnak úgy mozogni és gesztikulálni, mint az eredeti zenekar tagjai, ami valószínűleg még azok számára sem működik, akik egyébként sosem látták az eredeti zenekart.

Egyszóval, mindehelyett azt várjuk, hogy a selejtezősorozat folyamán a szemünk láttára formálódjon egy olyan csapat, amely – sikeresen elkerülve azt, hogy önmaga nosztalgiaegyüttesévé váljon – 2016 nyarára az előzetes latolgatások szerint legalább elődöntőre erősen esélyesnek legyen mondható. Hogy ez a csapat pontosan milyen formát fog ölteni, úgy taktikailag, mint a legátfogóbb értelemben vett jatékstílust tekintve, az Del Bosque ügye, nem a miénk. Amit ebben a tekintetben megelőlegezhetünk, az mindössze annyi, Del Bosque, ahogyan azt korábban is tette, a maga módján kísérletezgetni fog, valamint az, hogy mindezt annak tudatában teszi, hogy a taktitát és a játékstílust a játékosanyagra kell szabnia. 

Azt ugyanis, amit a selección Del Bosque alatt eddig játszott, alapjaiban határozta meg Aragonés munkája, aki végleg megszabadult a furia españolának nevezett fizikai erőre épülő játéktól (amiről anno itt ítrunk), hogy valami olyasmivel rukkoljon elő, amit kifejezetten a los bajitos-ként emlegetett alacsonyabb termetű játékosokra szabott. Ezt a szabásmintát őrizte meg Del Bosque, és ezen belül hajtotta végre a maga módosításait, lévén, hogy a játékosanyag magját megtartotta. És ez az a mag, ami most erősen bomladozik, és amiért a selejtezősorozat egyik legfőbb kérdése éppen az lesz, hogy Del Bosque arra próbál-e építeni, ami megmardt a régiből, és a szabásmintán belül marad, vagy inkább arra, ami új alapanyag, és amihez egy új szabásmintát igazít.

Kezdésnek mindenesetre így fest a választék: Casillas, de Gea, Kiko Casilla, Sergio Ramos, Raúl Albiol, Jordi Alba, Juanfran, Azpilicueta, Bartra, Carvajal, San José, Iniesta, Fàbregas, Busquets, Cazorla, Koke, Isco, Iturraspe, Raúl García, David Silva, Pedro, Diego Costa (aki helyett sérülés miatt Del Bosque közben lenyúlta az U21-esektől Munir El Haddadit), Paco Alcácer.

Mármost, ebből sokminden egyelőre nem derül ki. Ez a névsor egyelőre pont úgy fest, hogy lehetővé teszi Del Bosquének azt is, hogy a régire építsen, és azt is, hogy új alapokat rakjon le. A szombati edzésen mindenesetre még inkább az előbbi opció dominált, legalábbis az egymás közötti játék során felálló feltehető hetfői kezdőcsapatot tekinve, még akkor is, ha ebből a kisebb sérülés miatt talán kieső Jordi Albát kivesszük (Casillas; Juanfran, Ramos, Albiol, Jordi Alba; Busquets, Koke, Cesc, Pedro, Silva; Alcácer).

Ami biztos, az az, hogy hétfőtől másfél év áll Del Bosque rendelkezésére, hogy előkészítse a selección visszatérését. A csoport ebből a szempontból annyiban kedvező, hogy még egy épülgető spanyol válogatottnak sem okozhat gondot az Ukrajna, Szlovákia, Fehéroroszország, Macedónia, Luxemburg összeállítás, annyiban viszont már kevésbé kedvező, hogy egészen az Eb-ig valódi erőfelmérő nélkül marad a selección. Ennek megfelelően arra a kérdésre, hogy a kontinens elitje ellen mire lehet képes tétmeccsen egy új spanyol válogatott (és az, hogy ez valójában mennyire új), majd csak az Eb-n kapunk választ, ami olyan megmérettetés lesz, amibe a selecciónnak, úgy tűnik, többé-kevésbé vakon kell beleugrania.

Azt, hogy a selección hogyan jut el eddig a vakfejesig, szorosan nyomon követjük majd a blogon és a facebook-oldalunkon is, ami pedig az ugródeszkához vezető első konkrét lépést illeti:

Spanyolország – Macedónia, hétfő, 20:45.