laligaloca

Baszkföld adja Spanyolország területének 1,4%-át, lakosságának 5%-át, míg elsőosztályú labdarúgó bajnokságának legjobb tíz csapatának 40%-át. Nem gyenge teljesítmény, meg kell hagyjuk. Az Athletic Club, Real Sociedad, Alavés, Eibar négyesfogat bebizonyította, hogy lehet kisebb költségvetéssel is nagyot álmodni, méghozzá nem is akármekkorát. Míg az első két csapat minden valószínűséggel az Európa Ligában szerepelhet jövőre, addig utóbbiak bár nem kvalifikálták magukat az európai hadszíntérre, mégis a topligák legnagyobb "felülteljesítői" között vannak, ráadásul meglehetősen magabiztosan. Kettejük közül is az Eibar esete érdekesebb, hiszen náluk már látható, nem csupán egy szezonos csodáról van szó, sokkal inkább egy koncepciózus építkezésről, amelynek titkaira úgy érzem, érdemes fényt deríteni. Elemzés.

Már az első osztály is kisebb csoda

A baszk kisváros csapatának története szinte filmekbe illő, de legalábbis rendkívül inspiráló minden hátráltatott szerepű  csapat számára. Immáron három éve, hogy a másodosztály legszegényebb csapataként első helyen váltották meg belépőjüket a Primera División küzdelmeibe, hogy aztán év végén csak az Elche pénzügyi problémái és az ezzel járó visszasorolásuk mentse meg a csapatot az azonnali alámerüléstől. A szezon végén az edző Gaizka Garitano lemondott, majd a következő idényre José Luis Mendilibar vette át az irányítást, akivel már rögtön az ősszel rendesen belehúztak és a telet a hatodik pozícióban töltötték. Ezt követően aztán jött az ismételten gyengébb tavasz, ám ezúttal már a 14. helyen fejezték be a szezont. Az igazi "villantást" azonban csak az idei szezon hozta el, amelyben már megcsípték a felsőház utolsó pozícióját, ismételten a bombaerős ősznek köszönhetően.

A napokban láttam a Twitteren egy képet, amely összehasonlította a csapatok valódi és pénzügyi helyezéseit a bajnokságban, és bár a kis mértékű eltérések nem számottevőek, a nagy kilengéseket jól bemutatta. És a legnagyobb kilengést bizony az Eibar produkálta, akiknél csak a Granada indult rosszabb költségvetéssel szezon elején, mégis tizedik helyen zártak. Megsüvegelendő teljesítmény.

Egyediségben a siker kulcsa

Ahogyan azt a szezon során a spanyolon kívül más bajnokságokban is bebizonyította néhány csapat, a kiemelkedő eredmények eléréséhez időnként szembe kell úszni az árral, vagy ha úgy tetszik, meg kell előzniük a többi csapatot gondolkodásmódjukban, hogy ezáltal kovácsoljanak maguknak előnyt a többiekkel szemben. Németországban a Lipcse ezzel jutott BL-főtáblára, míg itt a La Ligában az Eibar tette ezt, az Athletic-kel karöltve.

És hogy miben is mutatkozik meg ez leginkább? Nos, a támadásépítésekben mindenképpen. Manapság kifejezetten divat lapos passzokkal építkezni a földről, pláne mióta a Barcelona ezzel a stílussal aratott számos Bajnokok Ligája-győzelmet az elmúlt bő tíz évben. Ez aztán természetes módon maga után vonta ennek a focinak a levédekezésére szakosodott védekező módszerek komoly megerősödését, amivel az Atlético Madrid visszatérő vendég lett a  BL elődöntőiben. Ehhez a kispasszos, megfontolt játékhoz azonban meglehetősen magasan kvalifikált játékosok kellenek, így egy olyan csapatnak, amelyik leginkább csak összekukázott, esetleg lejáró szerződésű játékoskat tud szerződtetni, másik megoldás után kell néznie.

Ezt aztán a hosszú, magas passzokkal történő labdakihozatalokkal oldja meg az együttes, ám ennek megtervezése közel sem merül ki abban, hogy "Rúgjátok előre srácok, majdcsak lesz valami!" , sokkal részletesebben van megszervezve a játékuk ezen része. Az egész művelet hátsó labdázgatással indul, amelynek célja az ellenfél feljebb csalogatása a pályán, invitálják a letámadást. A két szélsőhátvéd nem tolódik feljebb az oldalvonal mentén, aminek logikus oka van: egyrészt ezzel stabilitást biztosítanak maguknak letámadás ellenében, másrészt a hátsó labdajátratást is meggyorsítja. Négy játékossal ugyanis a játékszert sokkal rövidebb távokra kell passzolni, ami a passzok természetéből fakadóan sokkal pörgősebb játékot engedélyez a csapatnak.

A két középső középpályásnak -legtöbbször García és Rivera- mindeközben a figyelemelvonás és a területek megnyitása a feladata. Ez azt takarja, hogy amolyan passzfalként funkcionálva azonnal visszateszik a labdát a hátvédeknek, céljuk mindössze az ellenfél letámadási vonalának magasabbra húzása. Mindezzel sikerül elérniük, hogy az ellenfél nagyjából a csapata felét mozgósítsa a presszingnél, ami egyet jelent azzal, hogy a másik térfélen kisebb, szinte elhanyagolható lesz a védők számbeli fölénye. Az Eibar pedig erre a pillanatra vár már a kezdetektől fogva, és hirtelen átjátssza az egész középpályát egyetlen passzal. Mindehhez azonban szigorúan fontos a megfelelő körülmények megteremtése, azaz hogy a felívelt labdát meg is tudja tartani a csapat, amihez kis területen történő "túltöltést" alkalmaznak, azaz a pálya egy számukra fontos részére koncentrálját több játékosukat is, ezáltal létszámbeli fölényt előidézve.

Ez a játékelem a 4-2-3-1-es formációban az első négyes feladata, akik az egész labdakihozatal során lemondanak a védők támogatásáról, ezzel hátrébb tartva a védősort és megnövelve a területet a középpálya és a védelem között. Az egy szem ék, Sergi Enrich vagy Kike általában a hosszú oldal felé tolódik, ezzel is megosztva a védők figyelmét, hiszen egyszerre a közelebbi középhátvédet és a szélsőhátvédet "okkupálja", ezzel felszabadítva két közelebbi társát, a szélsőt és a támadó középpályást. Ők aztán a közelében, szabadon helyezkedve szabadon vehetik át a lekészített labdákat és támadhatják szemből a kaput.

A fellőtt labdák megtartása egyébként is kulcskérdés a futballban, hiszen a csatár a labda átvételekor még a saját kapujával áll szemben, ráadásul legtöbbször egy védő is ott liheg a nyakában, ezzel még fontosabbá téve a megfelelő támogatás kialakítását. Ezzel aztán a támadás lendülete nem veszik el, hiszen ezek a fogadó játékosok azonnal támadhatják a kaput az Eibar megszokott, direkt stílusában.

Az ellenfél térfelén is céltudatosak

Először is, még mielőtt mélyebben beleásnánk magunkat az Eibar támadási módszereibe, érdemes közelebbről megismerni a játékfelfogásukat, és a fő irányelveit a futballjuknak. A csapat egy erőteljesen helyezkedésre építő játékot játszik, amelynek a lényege abban rejlik, hogy bizonyos kulcsfontosságú területeket folyamatosan kontroll alatt tartsanak, még ha nem is olyan mértékben, mint Pep Guardiola csapatai a katalán edzőzseni pozíciós játékában. A játékterük ugyanúgy felosztható szélső zónákra, félterületekre és középső területre, valamint ezek alegységeire, mint a pozíciós játékot játszó csapatoké, még ha ezek használata különbözik is a megszokott verziótól.

Ez egy viszonylag flexibilis megközelítése a pálya zónákra osztásának, ám lehetőséget biztosít a védelem állandó manipulálására, hiszen a kulcspozíciókban (középtámadó centrális és zóna, valamint a félterület valamely része) történő helyezkedés meglehetősen behatárolja a védelem mozgásterét.

Ennek köszönhetően aztán a területek megnyitása is leegyszerűsödik, példának okáért a széleken. Az együttes ugyanis leginkább az oldalvonal mentén szereti feltörni az ellenfél védelmét, hogy aztán egy keresztezést követően próbáljon meg gólt lőni. Maga az alapfelfogás itt is változatlan a labdakihozatalokhoz képest, azaz a szélső védők lekötése továbbra is fontos, aminek következtében a formáció egy 4-2-4-re hasonlít leginkább, ahogyan a két középső támadó a védelem széle felé tolódik, ezzel létrehozva egy izolációt a felfutó szélsőnek, akire így csupán egy védő tud azonnal kiváltani.

Gyakori kombináció volt a szezon során a csatár visszalépése, miközben a szélső felfut a pályán, amely nem csak az egyik legnehezebben tanítható gyakorlat, de ezt is az egyik legnehezebb levédekezni, hiszen a felfutás mélységi voltja miatt rettenetesen nehéz lescsapdát fölállítani ellene, illetve a csatár visszalépése is komoly veszélyt jelent a vonalak között, akinek a labdaátvételét a védőnek mindenképpen meg kell akadályoznia, akár elhagyva eredeti pozícióját. Ezen támadások során a két középső középpályás továbbra is hasonló feladatkört lát el, mint labdakihozataloknál, azaz centrális, viszonylag mély helyezkedésével próbálja kicsalogatni az ellenfél középpályásait azok komfortos területéről, szintén elősegítve ezzel a területnyitást a támadók számára.

Ez a módszer azonban még csak a középső blokk áttörését példázza, ennél még eggyel érdekesebb, hogy hogyan képesek direktek maradni, miközben az ellenfél már felhúzta a mély védekezését, más néven betolta a buszt a kapuja elé.

Erről a helyzetről érdemes tudni, hogy a játékosok még kevésbé hajlamosak elhagyni a területüket, mint általában, azaz itt már sokkal precízebb mozgásokra van szükség, még jobban összehangolva. Mendilibar csapata igyekszik ezen szituációkat lebontani egyének párharcára, azaz a támadók közül néhányat "feláldozni" a sikeresség érdekében. Ez azt takarja, hogy a támadó négyes labda nélküli egysége keresi a kontaktot a védelem tagjaival, nem engedve őket közel a labdás játékoshoz. Amennyiben ez mégis megtörténne, a beadás már megy is a szabaddá vált ember fejére célozva.

Az ilyen típusú támadójáték kifejezetten pozitív hatással szokott lenni a szélsőkre, akik sokszor kerülnek 1v1-es szituációba, ahol végre csillogtathatják cselezési képességeiket. Példának okáért Takashi Inui és Pedro Leon is kifejezetten jó szezont futott idén, nagyban köszönhetően a precízen megszervezett elszigeteléseknek.

Szintén fontos szerep hárult ilyen helyzetekben a két középső középpályásra, akik egy döntési krízisbe kellett hogy hozzák az ellenfél középpályásait, akik ha nem zártak vissza a védőkhöz, az Eibar könnyedén áttörhette a vonalaikat a fent ecsetelt módon, míg ha hátraléptek, a két baszk irányítónak tengernyi területe adódott szemben a kapuval, ráadásul egészen mélyen az ellenfél térfelén.

Sőt, a fentieken kívül még volt egy másik gyakori eleme is az Eibar-támadásoknak, mégpedig a szélső hátvédek által megjátszott beadások. Ezek középpontjában szintén a csatárok álltak, akiknek a feladatuk a túlsó szél megnyitása volt. Alapvető védekező szabály a fociban, hogy ha területet kell hagynod az ellenfélnek, azt tedd a lehető legveszélytelenebb helyen, ez pedig beadások során általában a hosszú oldal a védelem szempontjából. Így hát a csapat tudatosan készül arra, hogy beadásoknál az ellenfél hajlamos megnyílni a hosszú oldalon, így az összes játékos a rövid kapufa felé indítja meg mozgását a beadásoknál, aminek következtében a labdától távoli szélső szabadon támadhatja a középre lőtt labdát. Hogy ez milyen sikeres tud lenni, azt a Barcelona is megtapasztalhatta az utolsó fordulóban, miután kétszer kapott gólt a szabadon hagyott Inui lövéséből.

Igen ám, de ez még csak a viszonylag nyilvánvaló része a támadásaik szervezettségének. Ami igazán kiemelkedővé tette őket az az, hogy mindeközben végig stabilak maradtak. A középpályás és szélsővédő posztok rendkívül alábecsült aspektusa, hogy mennyire figyelnek oda a helyezkedésükre támadások közben nem csak offenzíven, de ugyanúgy defenzíven is. Más néven, hogyan őrzik a lepattanó zónákat. Az Eibar ezekben is egészen kiemelkedő, hiszen azáltal hogy behatárolt kulcszónákat határoz meg a csapatnak, biztosítja, hogy a középtámadó zónák folyamatosan kontroll alatt legyenek, egyszerre pozícionálva oda a két középső középpályást és a szélső hátvédeket. Ezzel egy meglehetősen pragmatikus irányvonalat képvisel Mendilibar, hiszen négynél több játékos sosincs a labda előtt, más nézőpontból minimum hat mezőnyjátékos folyamatosan készen áll az azonnali védekezésre egy esetleges labdavesztést követően. 

A mély szélsőhátvédeknek egyébként van egy másik előnyük is, mégpedig az ellenfél szélsői nem zárnak olyan mélyen vissza, ezzel több területet hagyva a baszk együttes támadásainak.

A támadásukról ezek a legfontosabb információk, azonban ezeken kívül védekezésben is megérdemlik a figyelmet.

Védekezésben is folyamatosan stabil a csapat

Kezdésként érdemes egy pillantást vetni a letámadásukra, ugyanis a játékuk ezen elemében is bőven ott van az elitben a gárda.

A játék ezen szakaszában már meglehetősen szépen kirajzolódik a 4-2-3-1-es formáció, a támadó középpályás visszalépésével eredeti pozíciójába. Legfőbb célja a presszingnek Mendilibar csapatának esetében is az ellenfél megzavarása labdakihozatal közben, a lapos passzopciók elzárása és céltalan ívelésre kényszeítés.

A csapat rendszerint hagyja a kapusnak kipasszolni a labdát a középhátvédek egyikének, és csak azt követően kezdi meg mozgását. A csatár a labdaközeli középpályás mellett foglalja el kiinduló helyzetét, míg a támadó középpályás a távolabbihoz helyezkedik közel. Ezzel egyidőben a szélsők a két szélső hátvédet őrzik szorosan az első passz pillanatában.

Amint azonban az ellenfél hátvédje átveszi a kapus által kipasszolt labdát, a gépezet mozgásba lendül. A csatár az emberét a fedezőárnyékában tartva közelíti meg a labdás játékost, így azt továbbra is kivéve a játékból helyez nyomást a labdásra. A támadó középpályás megmarad eredeti helyzetében, ezúttal már opcionális emberfogást alkalmazva, azaz egyszerre áll készen saját, valamint társa emberének lezárására. Mindeközben a két szélső szűkíti a területet a védőjátékosok számára folyamatos befelé mozgással, miközben helyezkedésükkel elvágják a passzsávot a szélső védők felé. Az egyik középpályás szintén átlépi a középpályát és biztosít a társak mögött, ám aktív szerepe neki már nincs.

Ha az ellenfél egy hosszú indítás mellett döntene, hiába lenne meg a csatárok fizikális fölénye a védőkkel szemben, a másik középpályás a lefejelt labdák zónájában helyezkedve képes meggátolni, hogy ezekből a helyzetekből bármiféle komolyabb veszély alakuljon ki.

Ezen kívül azzal, hogy a szélsőhátvédek mélyen helyezkednek, meglehetősen stabil alapjuk van a létszámfölény kialakítására a hátsó zónák mindegyikében, így kevésbé lehet őket ezzel a módszerrel megverni.

Végül, de nem utolsósorban még érdemes egy pillantást vetnünk a csapat mély védekezésére. A 4-2-3-1 ilyenkor 4-5-1 és 4-4-2 között ingázik, és egy viszonylag passzív megközelítést alkalmaz. A labdás játékosra csak a legközelebb helyezkedő játékos helyez nyomást, míg a szélen a szélső és a fullbekk együttes erővel dolgoznak az ellenfél kikapcsolásán. Ebben a tekintetben tehát egy teljesen átlagosnak mondható megközelítésük van, annyi kitétellel, hogy ezt az átlagos felvonást kiválóan meg is valósítják minden körülmények közt.

Összegzés

Mindent egybevetve tehát egyáltalán nem túlzó ezt az Eibart csodacsapatnak nevezni, hiszen fantasztikus teljesítményt tettek le az asztalra egész szezon során. A nyár egyik nagy kérdése, hogy a szegényes anyagi körülményeik ellenére meg tudják-e tartani az olyan kulcsembereiket, mint Takashi Inui vagy Pedro Leon, azonban Mendilibar munkája kvázi garanciát jelent arra, hogy a következő szezonban sem kell majd a kieséstől tartaniuk.