laligaloca

A múlt héten kezdtem el itt a blogon a Sevilla-sorozatot, melynek keretein belül igyekszem feltárni az andalúz csapat sikerének titkát. Volt már szó Monchiról, Sampaoliról, labdakihozatalról... Most pedig folytatódik a támadások kivesézése, hajtás után ti is láthatjátok!

TÚLSÓ SZÉL MEGNYITÁSA

Az imént már említettem, hogy a széljátéknak többféle kimenetele lehet, és ezek egyikeként a túloldalon megnyíló területet emeltem ki. Ezeknek a helyzeteknek abban áll az igazi erejük, hogy az ellenfél figyelmét a labdás oldalra összpontosítsák, a játékszert mint mézesmadzagot húzogatva a védelem előtt, hogy aztán a túlsó oldalt felszabadítva területet alakítsanak ki a támadás befejezéséhez. Mivel ilyen helyzetekben rengeteg múlik azon, hogy a védelem hogyan reagálja le a játék átforgatása előtti szituációt, komoly figyelmet kell már annak is szentelni, hogy a csapat akaratának megfelelően mozogjon a másik együttes védelme. Ebbe beletartozik, hogy a nyomás mértékét a labdán csak egy adott szintig engedje meg a támadó fél, azaz még megfelelő időben át kell dobni a játékszert a túloldalra, nehogy túl nagy presszinget kelljen kiállniuk. Ami ezt okozza, az a játékosok, meg úgy alapjában véve az emberek reagálása az izzasztó szituációkra. Nap mint nap találkozunk azzal, hogy stresszes helyzetben kevésbé tudunk jó döntést hozni, illetve hogy ha valamilyen tevékenység elvégzése között folyamatosan zaklatnak minket, kisebb lesz a sikerünk benne. Valami hasonló helyzet áll fenn a labdarúgóknál is, akik minél nagyobb nyomást helyeznek rájuk, miközben náluk van a labda, annál kevésbé lesznek magabiztosak, hajlamosabbá válnak a rossz passzokra, vagy a döntésképtelenségre. Ezt megelőzendő tehát biztosítani kell a megfelelő körülményeket.

Az egyik ilyen úgynevezett körülmény a kontrázások, gyors támadásvezetések közben megfigyelhető, ami már magából a játékhelyzetből is következik, hiszen ilyenkor az ellenfél egész egyszerűen nem áll készen a rendezett védekezésre, rendszerint fejét vesztve lohol vissza saját tizenhatosa irányába, hogy meggátolja a kialakuló helyzetet. És még egyvalamit tesz, amivel tudat alatt felkínálja a Sevillának a lehetőséget a gólszerzésre: végig a labdára koncentrál. Nyilvánvalóan egy bizonyos szintig ez nem túl markáns, hiszen a félpálya környékén még azért odafigyelnek a társakra is, de a kapu közelében ösztönösen elkezdenek a labdára fókuszálni, amit aztán a Sevilla köszön szépen és az üresen érkező ember elé tálal.

A másik ilyen helyzet viszont közel sem ilyen egyszerű, sokkal kevésbé manipulálható ugyanis az ellenfél, ha felállt védőfalként néz szembe Sampaoli fiainak támadásaival. Ilyenkor ugyanaz az elmélet, mint a korábban tárgyalt széleken történő áttörésnél, azaz túltöltik a pálya egyik oldalát, hogy aztán átforgassák a játékot a túloldalra. Ami viszont máshogy történik, mint a fentebb taglalt kontrázást követő szélváltásnál, az a játék átforgatásának a mikéntje. Itt ugyanis nem azonnali íveléssel történik meg a súlypont áthelyezése, hanem rendszerint egy hátratett passzból indul meg az akció. Ezeket már bemutattam a középpályás szerepek fejezeténél, úgyhogy inkább nézzünk egy példát:

Ilyenkor érdemes megfigyelni a társak mozgását is, ugyanis kétféle opciót szoktunk látni az ilyen passzok megjátszása során: a szélsővédő startol rá a passzra és a középpályás visz el előle embert, vagy a középpályás indul be és a szélsővédő köt le egy embert. Ez attól függ, hogy a csapat melyik opciót preferálja. A Sevilla inkább az előbbit részesíti előnyben, azaz a szélsővédő beindulását. Ennek fizikai oka is van -Mariano sebessége, de még inkább robbanékonysága-, valamint technikai is, ugyanis ilyenkor a labda átvételét követően egyből lehet betenni azt középre, míg a másik verziónál a futás irányából adódóan kifelé sodródik a játékos. Ezzel azonban még messze nincs vége a támadástípusok sokaságának.

SZÉLSŐHÁTVÉDEK TÁMADÁSBAN

Napjaink felgyorsult futballjában elengedhetetlen, hogy egy játékos legalább kicsit értsen mindenhez. Látunk játékot irányító kapusokat, védőmunkájuk miatt dicsért csatárokat, vagy támadásbeli kvalitásuk miatt ajnározott védőjátékosokat. Így hát azon már meg se lepődünk, hogy a szélsőhátvédek kulcsszerepet játszanak csapataik támadásvezetésében, és ebben a Sevilla se számít kivételnek.

Az ilyen jellegű kérdések középpontjában rendszerint a mozgásaik iránya áll, hiszen az ellenfél ezzel a kérdéskörrel foglalkozik az egyik legtöbbet, ugyanis nem mindegy, hogy milyen védekezési módot választanak. A Sevillánál mind az alá-, mind a mögékerülés megjelenik a játékban, ami már sokkal  komplexebb felkészülést kíván meg az ellenfelektől is. Az elemzést az alákerüléssel érdemes kezdeni, amely ugye a tipikus kombináció, azaz a szélsőhátvéd az alapvonal felől kerüli meg a szélsőt, ezzel egy alapvonalról középre tett labdával kecsegtető megoldást kínálva fel elsősorban, esetleg egy egyéni akciót a szélsőnek a pályán befele.

Ennél azonban sokkal izgalmasabb téma az alákerülés, itt ugyanis a védő belülről kerül a szélső elé, ami azt eredményezi, hogy nem a hagyományos módon a szélsőhátvéd figyelmének elvonása a cél vagy a mögötte lévő résbe befutás, hanem sokkal inkább a szélső középpályás elvitele az emberről. Napjainkban egyre több ilyen történik a futballpályákon, az edzők fokozatosan kezdik felismerni az ebben rejlő potenciált és akarják ki is használni azt. Így aztán egyre többször figyelhetjük meg, amint a felszaladgáló szélsőhátvéd ahelyett, hogy a fentebb taglalt módon segítené a támadást, beljebb húzódik a pályán, és mintha hamis szélsőhátvéd lenne, a félterületben muzsikál.

Ilyen helyzetekben is megvan természetesen az esély a beadásra visszajátszott labdára, azonban ez a helyzet egy komoly szituációs előnyt biztosít a szélsőhátvédnek, sőt biztosítja azt is, hogy sokkal előnyösebb pozícióból adja be vagy gurítsa középre a labdát. Ezeken túl pedig a szélsőnek is jobb lehetőségeket biztosít, hiszen a pálya közepe felé cselezéshez nem egy színtiszta 1v1-es szituációt kell megoldani, hiszen az ellenfél védőjátékosával szemben jelentős pozíciós előnye keletkezik, mivel az nem szemben áll vele.

Ezeket figyelembe véve nem meglepő, hogy Sampaoli együttese egyre többet alkalmazza a második, alákerüléses verziót -persze mindig mindent a játékhelyzethez igazítva.

Azonban ezeken kívül is fontos szerepet tölthetnek be Marianóék a Sevilla támadásaiban, mégpedig a széleken történő területnyitásban. Ahhoz ugyanis, hogy a csapat képes legyen hosszabb indításokra, nem elhanyagolható, hogy valaki területet nyisson ezeknek a passzoknak. Amennyiben pedig ezek a passzok a szélsőket célozzák -márpedig ez nem ritka ilyen helyzetekben-, ez a feladat a fullbekkeké lesz. Ilyenkor el kell szakítaniuk az ellenfél ugyanezen poszton futballozó játékosát a középhátvédektől, hogy megnyíljon a passzfolyosó. Megfigyelhető, hogy éppen ezért labda nélkül mintha a vonalra lennének ragasztva, és csak akkor kezdik meg mozgásukat, ha a játékszer a területükön belülre ér.

A Sevilla tehát igyekszik maximálisan hasznot húzni a szélsőhátvédjeiből, ami meg is látszik a csapat játékán, rengeteg tetszetős akciót vezetnek az oldalvonal mentén.

CSAPATDINAMIKA ÉS APRÓ TRÜKKÖK

Azaz hogyan válik igazán stílusossá a csapat, miket tekinthetünk valódi védjegyeiknek. Amit ilyenkor ki kell emelnünk velük kapcsolatban, az a csapat dinamikus játékának oka, azaz a szabadabb szerepkörök, úgynevezett szabad emberes elfutások (angolul jobban hangzik: 3rd man runs) és a helyezkedés tökéletesítése.

Egyik legjellemzőbb része a Sevilla játékának az, ahogyan legyűrik az ellenfél által eléjük támasztott akadályokat rögtön az előretörés után. Miután felpasszolták a labdát az ellenfél védelmi vonalába, próbálják manipulálni a védekező csapatot, méghozzá rengeteg egyéni mozgással illetve térnyitó kombinációval. Előbbiben a támadó szekció csatárokon kívüli része jeleskedik, méghozzá főként Nasri és Vitolo. Az ő feladatuk ugyanis folyamatos vertikális ingázással megpróbálni kicsalogatni helyükről a védőket, hogy több helyet kreáljanak a sorok közt.

Ez megnövelheti a csatárok mozgásterét, több idejük lesz átvenni, megjátszani a labdát, ami jelentősen fokozza az akció sikerességének valószínűségét. Így aztán jellemző látvány, hogy a Sevilla a széleken és hátul mintha egészen kötött posztokkal dolgozna, addig középen akárki mehet akárhova, ameddig nem csupán individuális, de csapatérdek vezérli. Ez tette egyébként N'Zonzit az idény egyik legnagyobb pozitív csalódásává, ahogyan Nasrit is. Ezek a játékosok ugyanis élvezik a reflektorfényt, hogy nincsenek röghözkötött posztjaik, illetve hogy több lehetőségük van az alkotásra.

 Van azonban egy módszer, ami még ennél is hatékonyabban manipulálja az ellenfelet, ami a fentebb említett szabad emberes elfutás. Ennek lényege a védők labdafókuszára alapoz, ami azt jelenti, hogy a felpasszolt labdát nem tartja meg a játékos, ellenben maga a tény, hogy oda jutott a játékszer kijjebb csalogatja a védőt, megnyitva ezzel egy nagyobb területet mögötte. Ilyenkor a szabad ember befut oda, míg a labda vagy azonnal, vagy egy hátrapassz után menetrendszerűen megérkezik oda, fokozva a csapat veszélyességét a kapura nézve. Ennek az egésznek a kulcsa, hogy a játékosok már az első passz pillanatában létrehozzanak egy olyan struktúrát, amely alkalmas a kombináció megvalósítására.

Egyik legjellemzőbb változata ezen passzoknak, ahogyan a szélső támadó kimozog a szélre, ezzel magára vonva a szélsőhátvéd figyelmét, majd miután megérkezik hozzá a labda, a bekk kivált rá, ezzel jelentős teret felszabadítva oldaltól függően Marianónak vagy Escuderónak. Ilyenkor a szélső csak egy csali, és ezt a csalit bizony nagyon sokszor bekapják a védők.

Másik gyakori változata a szabad emberes elfutásnak már inkább az ellenfél rendezetlenségéből adódik, mégpedig gyors támadásvezetések során. Ilyenkor a szélső a pályán beljebb húzódik, majd vagy a szokásos módon kipörgeti a játékszert a szélsővédőnek, vagy visszateszi a középpályára, hogy onnan indítsanak a középpályások, esetleg megpróbálja kiugratni a csatárt/előretörő támadó középpályást, szintén egy érintésből. Ezeknél az eseteknél kifejezetten fontos a megfelelő időzítés, egyrészt a beinduló emberek elé tálalás miatt, az ellenfél visszarendeződése, illetve a lescsapda megelőzése végett.

Ami még szintén érdekes ezekben a szituációkban, az az, hogy minek köszönhetően lesz lehetősége a szélsőknek labdát kapni. Erre pedig a válasz a támadó középpályás -általában Nasri- mozgása ezekben a helyzetekben, ugyanis ő az, aki képes az emberfogással operáló védelmeket megzavarni néhány befutással a védelmi falba, amivel helyet szabadít fel a szélsőnek. Ez is részben a fentebb taglaltakhoz tartozik, de érdemesnek tartottam újabb kiemelésre.

Végezetül pedig nem hagyhatom ki az úgynevezett "vak oldal" használatát, azaz a védőjátékosok látóterén kívül végzett mozgásokat, amik azt szolgálják, hogy megfelelő időben kilépve a fedezőárnyékból képesek legyenek labdát átvenni, ezzel megtörve az ellenfél nyomását. Ebben szintén a támadórészleg jeleskedett eddig, külön kiemelve Nasri és Vitolo. Mozgásuknak köszönhetően a Sevilla szorított helyzetekben is képes kihozni a labdát, ugyanis a játékosok megfelelő időben mozogva passzopciót biztosítanak társaiknak (ezt a cikket pedig nem lehet nem ajánlani a témában).

Amint tehát látható, a Sevilla bizony rendszeresen hasznosítja a legújabb trendeket, ezért is jár a pacsi Jorge Sampaolinak.

SAMIR NASRI FELTÁMADÁSA

Az idei év talán legnagyobb szenzációja Spanyolországban Samir Nasri teljesítménye, ami nagyban köszönhető annak, hogy Sampaoli a francia játékos erényeit kihangsúlyozva építi fel csapatát, így a két fél kölcsönösen profitál a kapcsolatból.

Nasri játéka különösen fontossá vált az év folyamán Sevillában, aminek oka a játékos kiváló tér- és időérzéke volt. Ha megfigyeljük az alábbi videót, láthatjuk, hogy a Manchester City kölcsönjátékosa folyamatosan igyekszik megjátszható maradni, majd miután megkapta a labdát ügyesen kombinálni a társakkal miközben folyamatosan mozgásban van.

Mint említettem korábban, a középpályás kiváló ütemben mozog ki a fedezőárnyékból, illetve játszik össze az ugyanígy tevő Vitoloval, ami az Atlético ellen is megmutatkozott:

Végezetül pedig nem lehet kihagyni a passzolását sem, amiről Tom Payne készített egy kiváló videót (érdemes hanggal nézni).

CSATÁRSZEREPEK

És végezetül nem mehetünk el szó nélkül a Sevilla játékában a csatárok mozgása mellett. Ők azok ugyanis, akik megteremtik a lehetőségeket a társak előtt a játékra, majd próbálnak abból profitálni.

Feladatuk lényege a védők figyelmének lekötésében rejlik, azaz ha lehet, támadás közben egy vonalban mozognak az ellenfél utolsó sorával, aminek számos előnye van. Elsősorban úgymond kényszerítik a védőket arra, hogy velük egy vonalban, kissé hátrébb szorulva maradjanak, ne tudjanak feljebb jönni és közelebb zárni a középpályához, azonban az érdekesség része nem ebben rejlik.

Sokkal inkább abban, hogy oldalirányú mozgásukkal is képesek kedvük szerint alakítani az ellenfél hátsó négyesének/ötösének tevékenységét. Korábban már beszéltünk róla, hogy miként kötik le a szélsőhátvédeket támadás közben azzal, hogy kimennek oldalra, azt azonban még nem veséztük ki, hogy gyakran ők azok, akik teret szabadítanak fel a saját szélsőiknek, fullbekkjeiknek. Ezeknél a támadásoknál ugyanis főként azon dolgoznak, hogy bent kössék le a játékosokat, amit követően aztán a szélre kiérkezhet a labda.

És végezetül érdemes szót ejtenünk a kiugrásaikról is, amelyek előbbi szituációkból alakulnak általában ki, ahogyan maguknak készítenek helyet. Ilyenkor szintén kimozognak oldalra, elszakítanak egy, esetleg két védőt társaiktól, és a keletkezett résben aztán rástartolnak a labdára.

* * *

A támadási résznek ezennel a végére értünk, a következő fejezetben pedig bepillantást nyerhettek a Sevilla védelmének működésébe, illetve néhány hiányosságról is szó lesz.