laligaloca

(fotó: AFP)

Mindannyian láttuk, mi történt tegnap, de alighanem kevesen értjük. A megértés a reflexió termékeként utólagos tevékenység, amire bizonyára sor is fog kerülni, ha nem is közvetlenül a tegnapi meccs, de a világbajnokság egésze után és kapcsán. Amit egyelőre tehetünk, az mindössze annyi, hogy gratulálunk a hollandoknak a történelmi meccshez, és hogy felvesszük a fonalat ott, ahol az elvárások megfogalmazása alkalmával még a vb kezdete előtt abbahagytuk, és belefogunk egy spanyol hegyibeszédbe.

Az, amit a vb kezdete előtt megfogalmaztunk ebben a posztban, így hangzott: nem ismerünk olyan dolgot ebben az univerzumban, aminek ne volna szavatossági ideje, beleértve magát ezt az univerzumot is. Azt is mondtuk, hogy előbb-utóbb egyszerűen meg fog szakadni a trófeasorozat, és hogy azt gondoljuk, inkább valószínű, hogy mindez a brazíliai vb-n fog megtörténni, minthogy nem.

Arról, hogy mindez hogyan történhet meg, mindössze olyan ködös elképzeléseink voltak, minthogy reálisan azért legalább egy elődöntő formájában (plusz-mímusz egy kör), irreálisan pedig bármiképp, ami ennél rosszabb eredmény. Mármost, ami ehhez képes történt tegnap, az sem nem reális, sem nem irreális, hanem szürreális – dehát tudjuk, hogy ebben a tekintetben is Spanyolország a mester (azzal a kiegészítéssel, hogy a katalán-fanok itt is pontosíthatnak Katalóniára). Szürreális, ami történt; szürreális, ahogy történt; és szürreális, ahogy del Bosque már 2:1-nél olyan fájdalmasan csücsörített, ahogy korábban még sosem láttuk. De legyen a helyzetünk éppen bármilyen kellemetlen, legyenek a látottak bármilyen szívfacsaróak, éljük meg bármilyen intenzíven az öt kapott gólt együttérezve a Robben után csúszó-mászó Casillas-szal, pontosan ez az, amiért világbajnokságokat nézünk, és pontosan ez az, amiért nézzük még annak ellenére is, hogy az a Blatter nevű figura már rég megvalósította Fociországban azt, amin nálunk még verejtékezve dolgoznak.

Lehetne persze most kicsit más szemszögből merengeni azon, amit a beharangban is említettünk, hogy vajon jó döntés volt-e a meglévő közösségre építeni a csapatot, ha ez a meglévő közösség mentálisan láthatóan nincs rendben. Oli Kahn is ezen merengett a német közvetítésben, amikor azt mondta, hogy Casillas testbeszéde az utóbbi hónapokban a BL-győzelem ellenére is világosan jelezte, hogy közel sincs 100%-on. És bár Oli Kahn pont nem az, aki nagy okosságokat mondana, ezúttal minden további nélkül egyet tudunk érteni vele, még ha azt is gondoljuk, hogy nem ez a kérdés, és nem ez a lényeg. A kérdést azután kell feltenni, hogy megvan az adott keret, és a kérdés az, hogy az adott keretből mit és hogyan lehet kihozni. Del Bosque egészen biztosan tisztában volt a barcelonai középpálya és a madridi cserekapus idényével, amikor rájuk voksolt. A döntések azonban csak utólag bizonyulnak helyesnek vagy tévesnek, és ott még nem tartunk egyelőre, de ha majd ott leszünk, és ha a továbbiakban úgy alakul, akkor del Bosque bizonyára elismeri a felelősségét.

Akárhogy is, nem szeretnénk megnyitni ismét ezt a vitafrontot, csupán Casillasra akarunk kitérni, mert úgy gondoljuk, hogy az egyetlen dolgot, amit mondani szeretnénk, Casillas kapcsán fejthetjük ki legvilágosabban. Casillas ugyanis, pontosabban szólva az, ami és ahogy történt vele, különösen fájó pont. Nem a teljesítménye okán, ami mindenkivel megesik, hanem a forgatókönyv szimbolikája miatt. Amiatt, hogy éppen Robben, az önteltség paradigmatikus figurája alázta meg Casillast, a valamelyest szerényebb sportemberi kvalitások paradigmatikus figuráját azzal az egyébként egészen zseniális góllal. Amivel persze nem azt akarjuk mondani, hogy holmi paradigmaváltás zajlana a világfutballban a személyiségjegyek és a sikeresség koordinátarendszerének a függvényében, hanem mindössze azt, hogy az ilyen momentumok azok, amelyek különösen kegyetlenné teszik az ilyesfajta forgatókönyveket.

(fotó: AP)

Viszont. Éppen az ilyesfajta forgatókönyvek azok, amelyek miatt négyévente – vagy az Eb-ket is beleszámítva kétévente – szánt szándékkal és tökéletesen legitim módon visongó gyerekké változunk egy hónapra. És ennek az átváltozásnak nem pusztán a különösen emelkedett vagy a különösen extatikus momentumok képezik a részét, hanem igen, azok a különösen kegyetlen momentumok is, amelyek során az egykori hősöket nem feltétlenül szimpatikus figurák (akik legyenek bármilyen kivételes képességű játékosok) tapossák földbe.

Igen, ezért és ezekért nézzük a vb-t, és ezért és ezekért fogjuk nézni továbbra is. Ezért és ezek miatt szurkolunk majd a selecciónnak, hogy onnan jöjjenek vissza, ahonnan ezidáig keveseknek sikerült, ha sikerült egyáltalán bárkinek bármikor is, és ezért nézzük majd a meccseket akkor is, ha selecciónnak nem jönne össze. És ha selecciónnak nem jönne össze, akkor sem tudunk majd semmi bántót mondani, mert tudjuk, hogy mindennek megvan a szavatossági ideje, és hogy az, amit 2008 óta, a lejárati idő előtt kaptunk a seleccióntól, az megint éppen az, ami miatt semmit sem szeretünk jobban, mint szánt szándékkal és tökéletesen legitim módon visongó gyerekké válni egy hónapra.

További infók és miegymás a spanyol fociról a Facebook-oldalunkon.