laligaloca

A Hispánugor olyan sorozatnak készül, mely a magyar labdarúgásban dolgozó spanyolokat hivatott bemutatni. Az új rovat első szereplője Sergio Fernández Tamayo, aki a nyáron a teljes ismeretlenségből toppant hazánkba. Az MTK Budapest FC által két évre szerződtetett riojai támadó őszintén mesél pályafutása kezdetéről, korábbi csapataiban játszott szerepéről és Magyarországra igazolásának körülményeiről. Tündérmeséről szó sincs, ezt szögezzük le máris az elején. A hajtás után az interjú következik.    

Azt mindenki tudja rólad, hogy jogot jöttél tanulni Magyarországra, de aztán hirtelen, mint egy tündérmesében, profi szerződést kaptál az MTK-tól. Hogyan mosolygott rád a lehetőség?

Mindig is tanultam a futball mellett, mert az embernek gondolnia kell a jövőjére. A riojai egyetemen már csak két szemeszter maradt hátra a tanulmányaimból, no meg persze a novícius évek, hogy elkezdhessem ügyvédi pályám felépítését, de levegőváltozásra volt szükségem, s most nem elsősorban az egyetemre gondolok, hanem futballszakmai szempontokra. Amikor felvettem a kapcsolatot a budapesti egyetemmel (Pázmány Péter Katolikus Egyetem - Jogi Kar), bemutattak egy tanárnak, aki egyébként a parlamentben is dolgozik, és mivel a futball nagy szerelmese, segített csapatot keresni. Az MTK érdeklődött irántam, s mikor a kapcsolatfelvétel megtörtént, Magyarországra érkeztem édesapám kíséretében próbajátékra. Egy hetet dolgoztam a kerettel és sikerült megugranom a lécet, így azonnal szerződést ajánlottak. Tehát szó sincs semmilyen tündérmeséről. (nevet) Kihasználva az alkalmat, itt szeretném tisztázni, hogy ha az MTK nem ajánlott volna szerződést, nem jöttem volna Magyarországra. Elsősorban profi labdarúgónak tartom magam, aki azért érkezett az országba, hogy bizonyítson.

A sulinak akkor annyi?

Esténként készülök az órákra, de a futball az első az életemben.

Akkor beszéljünk a futballról! Ha valaki egy pillantást vet eddigi pályafutásodra, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy vérbeli riojaiként minden Logroñóhoz köt. A városban születtél, nőttél fel, képezted magad és csak ott játszottál...                

Nem teljesen. Az igazság az, hogy csak 16 éves koromig éltem Rioja fővárosában. Utána leigazolt a Real Sociedad, ahol három szép esztendőt töltöttem a txuri urdin korosztályos csapataiban játszva. San Sebastiánban jól tudják, hogyan kell felépíteni a tehetségeket, amit mutat az is, hogy tavaly a Real Sociedad kapta meg a Ligától a legjobb utánpótlás csapatnak járó elismerést. A klubnál a fiataloknak tényleg nem kell mással foglalkozniuk, csak a labdarúgásra koncentrálhatnak: az iskolától, a szálláson át egészen az étkezésig minden magas színvonalon van megszervezve. A Real sokat invesztál az akadémiára, így a családoknak semmit nem kell fizetniük. Rengeteget tanultam ebben az időszakban, mivel olyan társak között fejlődhettem, mint Rubén Pardo (Real Sociedad) vagy Griezmann (Atlético Madrid). Köszönhetően az ott eltöltött éveknek a gondolkodásmódom és a hozzáállásom végleg megváltozott. Azokban az években dőlt el, hogy az utam a profi labdarúgás.

Tudod tartani a kapcsolatot serdülőkori barátaiddal, akikkel a Realnál együtt játszottál, vagy az idő szépen lassan elmossa ezeket a kötelékeket?         

Tény, nem egyszerű megtartani ezeket a kapcsolatokat, de mindenki igyekszik időt szakítani a számára fontos emberekre. Például, amikor pár hete Magyarországra látogatott a La Rojita (spanyol U21-es válogatott, szeptember 4., Magyarország-Spanyolország, 0-1, Saúl), a Pancho arénába magam is kilátogattam, hogy a találkozó után pár mondatot tudjak beszélni Rubénnel (Rubén Pardo – a szerk.), aki egyik legkedvesebb gyerekkori barátom.

Rioja gyönyörű hely, mely híres gasztronómiájáról és borkultúrájáról, de a futballjáról alig hallani. Még elsőosztályú csapata sincs a régiónak és a kiemelkedő riojai labdarúgók, mint az általad említett Rubén Pardo, de hozhatnám példának Fernando Llorentét (Juventus) vagy a veterán Aranzubiát (Atlético Madrid) is, a tartományon kívül érnek el sikereket. Mire vezethető ez vissza?

Riojának is volt régen Primera Divisiónban vitézkedő csapata. A Club Deportivo Logroñés jó pár évig szerepelt a legfelső kategóriában (1987 és 1995 között, illetve 1996/1997-es szezonban – a szerk.), de később lebukott a Segundába és szépen lassan eltűnt. A gazdasági krízis a klub végét jelentette. 2009-ben meg is szűnt és hamvain két új egyesület alakult meg: az Unión Deportiva Logroñés és a Sociedad Deportiva Logroñés.  Rioja sok tehetséges labdarúgót adott Spanyolországnak, de az is igaz, hogy jelenleg a tartományi klubok - köztük a most említett kettő - nem tudnak kiemelt szerepet betölteni a  hispán labdarúgásban. Utóbbi jelenséget konzerválja, hogy a szomszédos tartományok  bombaerős klubjai, mint a baszkföldi Athletic Bilbao vagy a Real Sociedad, de ide lehet sorolni a navarrai Osasunát is, már fiatalon elcsábítják a kiemelkedő riojai játékosokat, akik elhagyják a szülőhelyüket, hogy álmaikat megvalósítva profi labdarúgókká váljanak. Ilyen körülmények között Riojának nincs esélye versenyre kelni régiós vetélytársaival, Baszkfölddel vagy Navarrával.

Miután visszatértél San Sebastiánból előbb az Unión Deportiva Logroñésben kezdtél futballozni, de két évvel később már a városi rivális Sociedad Deportiva Logroñésnél találuk. Mi állt a váltás hátterében?

Nincs semmi különös ok a háttérben, ez a futball velejárója. Amikor hazatértem, az UD tehetős tulajdonosa pénzt és időt nem sajnálva építette a csapatot, hogy az együttest a Segunda A-ba (spanyol másodosztály, más néven Liga Adelante) felvezesse. A klub megalakulásának az évében (köszönhetően a fúziónak, melyet a Club Deportivo Vareaval kötött – a szerk.), egyből a Segunda B-ben (harmadosztály) állhatott rajthoz, és minden átigazolási szezonban újabb és újabb igazolásokkal erősített, hogy célját elérje. A csapaton belül hatalmas volt a konkurencia harc, és bár a felvázolt tervek nagyon felvillanyoztak, elsősorban játszani akartam, amire kevés esély kínálkozott. Az edzőnk elsősorban a tapasztalt játékosokra épített. A csapattal edzettem és sokszor a Tercerában szereplő fiókcsapatban léptem pályára. Amikor a vezetőség 2012-ben úgy döntött, megszünteti a fiókcsapatot, váltottam. Az SD, melyet a szurkolók a „nép csapatának” tartanak, már régóta csábított. A klub a területi bajnokságból (Regional Preferente), minden évben egy osztályt ugorva, 2012-ben ért fel a Segunda B-be. Ekkor igazoltak le. Kezdetben minden nagyszerűen ment, az együttest szinte csak riojai játékosok alkották, akikben buzgott a tettvágy.

Az SD színeiben vívott első szezonodban 30 mérkőzésen (1112 játékperc) léptél pályára, de nem tudtál kiemelt szerepet betölteni, majd a második idényed még nehezebben alakult. Mi hiányzott az áttöréshez?

A bizalom. A mester alig számított a fiatalokra. Olyan együttest rakott össze, melynek alapját a veteránok képezték és ehhez jött hozzá az a tény is, hogy rám inkább szélsőként, mint középcsatárként tekintett. A legfontosabb az volt, hogy az edző által felrajzolt szisztéma működjön, és mindenki azt csinálta, amit kértek tőle. Nem azon volt a hangsúly, ki talál a kapuba, hanem hogy a szükséges pontokat megszerezzük. Minden edzésen megszakadtam, hogy kiérdemeljem a lehetőséget, és bár büszkeséggel tölt el, hogy a fiatalok közül nekem sikerült a legtöbb játékpercet felmutatnom, többre vágytam. A második idény az egész csapat számára nehezebben alakult, így a klub kiesett a Tercera Divisiónba, én meg elkezdtem csomagolni.

A kudarc ennyire megviselt?         

Nehéz volt megemészteni mindazt, ami abban az ominózus utolsó szezonban történt, főleg azért, mert maximalista ember vagyok, aki mindig sokat követel magától. Sosem jövök le úgy a pályáról, hogy száz százalékban elégedett vagyok a teljesítményemmel. Mindig többre és többre törekszem. A labdarúgás az életem, játék nélkül nem tudok élni. A rossz tapasztalatok, kellemetlen emlékek csak még erősebbé és eltökéltebbé tettek. Megtanultam, hogyan kell kezelni pályafutásom nehéz pillanatait.

A 2012-13-as szezonban lehetőséged nyílt, hogy játssz az Éibar ellen. Ha valaki akkor azt mondja, hogy ez a parányi baszk klub két év múlva a Primera Divisiónban fog küzdeni, elhitted volna? 

Az Éibar jól szervezett, erős együttes volt, talán a Segunda B egyik legjobb csapata az én időmben, de most a La Ligáról beszélünk, amely a világ legerősebb bajnoksága. Ha nekem anno valaki azt mondja, az Éibar ott fog játszani, biztos kinevetem. Úristen, hogy is hihettem volna... (nevet)

Ott tartottunk, hogy csomagoltál. Tudtál korábban valamit Magyarországról vagy Budapestől?  

Bevallom, keveset. Carlos Alcántara, akivel az SD-ben (2013-2014 között – a szerk.) együtt játszottam, korábban a Ferencváros labdarúgója volt, így ő mesélt az itteni viszonyokról, szokásokról, hogy a magyarok hogyan élnek. Azt is kiemelte, hogy figyelni kell, mert itt korábban vacsoráznak... (nevet).

Az MTK Budapest FC-hez két éves szerződést írtál alá, tehát hosszabb távra tervezel. A klub a kezdetektől segít a beilleszkedésben?

Az első pillanattól kezdve mindenki nagyon kedves velem, amiért hálával tartozom. Nagyon örülök a lehetőségnek, boldog vagyok, hogy itt lehetek. Elköteleződésem teljes a klub iránt és az MTK is vigyáz rám, ami nagyon jó érzés. Az elején egy hotelben laktam, ahol a klub munkatársai minden nap felvettek, hogy elvigyenek az edzésre. Később, egy belvárosi ingatlanban kaptam helyet, aminek az épületében a klub korábbi ikonjának, Halmai Gábornak a fia is lakik. Ramónnal jól kijövünk, együtt szoktunk járni a foglalkozásokra is. Minden rendben, nem panaszkodhatok.

Milyen hangulat fogadott az MTK öltözőjében?      

Vannak játékosok, akik beszélnek angolul, így velük tudok kommunikálni. Rendes srácok, segítenek mindenben, például Garami mester szavait is ők tolmácsolják. Ha a társak magyarul beszélnek vagy viccelődnek, még nem tudok belefolyni a társalgásba, mivel a  nyelv nagyon nehéz. Nekem legalábbis egyelőre teljesen kínai. (nevet) A hangulat remek, az öltöző egységes és sikeréhes, ami jó jel. A csapattagok többségével a pályán kívül nincs szorosabb kapcsolatom, de a futball nyelvén mindegyikkel kitűnően megértetem magam, és ez a legfontosabb.      

Hogyan fekszik egy spanyol támadónak az MTK stílusa?

Az MTK stílusa alapvetően a labdabirtokláson alapszik. A csapat igyekszik játszani a futballt, emellett sok a mozgással épül fel a támadás. A cél, hogy állandó nyomás alatt tartsuk az ellenfél kapuját. Ezek a feltételek ideálisak egy csatár számára, mivel sok lehetőséget kínál a gólszerzésre. Az MTK arra törekszik, hogy látványosan jusson sikerre, ami szimpatikus. A klub játékfilozófiájával tehát nem volt nehéz azonosulni.

Furcsa, hogy ezt mondod, mert a magyar drukkerek folyton panaszkodnak a honi tempó, taktikai felkészültség és a játékdinamika miatt. Te hogyan látod a helyzetet?

Nézd, még túl kevés időt töltöttem itt ahhoz, hogy kiforrott véleményem legyen a magyar labdarúgásról és nem is tisztem messziről jött emberként közhelyeket puffogtatni. A  múltkor beszélgettem egyik ismerősömmel a futballról, aki azt emelte ki, hogy ami hiányozhat Magyarországon, az a győztes mentalitás. Hangsúlyozom, nem tudom értékelni ezt a kijelentést, de ha vetünk egy pillantást a régióra, azt látjuk, hogy a környező országok olyan játékosokat adtak az európai futballelitnek, mint Hamšík, Alaba, Vidics, Ivanovics, Modric, Mandzukic vagy Rakitic. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is rengeteg tehetség szaladgál, de lehet, talán pont az említett faktor, a győztes, harcos mentalitás hiánya miatt nem tudnak kibontakozni és nagy karriert befutni. Amit tudok, mivel a saját bőrömön tapasztalom nap mint nap, hogy az MTK-nál minden játékos maximális erőbedobással edz azért, hogy a legjobbját tudja nyújtani. Olyan komplett labdarúgókkal találkoztam az öltözőben, mint Kanta József vagy Pölöskei Zsolt, de rajtuk kívül Vass Ádám vagy Torghelle Sándor tapasztalatával szintén segítheti fejlődésemet.

A bajnokságban csak a negyedik fordulóban kaptál először lehetőséget, igaz, egyből kezdőként. A debütálásodat a magyar sajtó dicsérte, veszélyesen mozogtál, de a gól nem jött össze, ahogy később sem. Nyomaszt a peches széria?           

A futballban könnyebb és nehezebb periódusok váltják egymást. Tény, hogy nyugodtabb lennék, ha már betaláltam volna (a kupában már sikerrel járt – szerk.), de a csatárok élete már csak ilyen. Ha az ember rágörcsöl, az nem segít, sőt! Eddig öt mérkőzésen már kezdőként szerepeltem, és a csapat eredményesen muzsikált soraiban tudva. Most ez a legfontosabb. Támadó vagyok, de szeretek másokat is helyzetbe hozni, a játékom tehát gólok nélkül is tud hatékony lenni. Jól érzem magam a pályán, eddig csak a gól hiányzott, s biztos vagyok benne, amikor megtörik a jég, folytatni fogom a góllövést. 

További tervek?

Ahogy már említettem, mindig a maximumra törekszem. Jelenleg boldog vagyok ott, ahol élek és dolgozom. Büszkeséggel tölt el, hogy részese lehetek az MTK terveinek. Minden nap azon vagyok, hogy bizonyítsam a szakmai stábnak, hogy jól döntöttek, amikor leigazoltak és segítsem a klubot abban, hogy nagy dolgokat valósítson meg. Ez az év a beilleszkedésről fog szólni. Mentálisan erős vagyok, rengeteget olvasok, képzem magam és teszek azért, hogy fejlődjek és egyre jobb játékos váljon belőlem. Ha minden jól megy, jövőre a már megszerzett tapasztalattal még magasabbra tehetem a magammal szemben kitűzött elvárásokat.  

  __________________________________________________________

Ezúton is köszönetet mondunk az MTK Budapest FC-nek a lehetőségért és a hozzájárulásért, illetve a játékosnak a beszélgetésért! Ha sido un placer, Sergio!