laligaloca

Gaizka Mendieta a ’90-es évek végén, illetve a 21. század elején az egyik legmagasabban jegyzett klasszisnak számított. 2000-ben, csakúgy, mint egy évvel később őt választották meg a BL-sorozat legjobb középpályásának. 2001 nyarán, 10 év valenciai szolgálat után rekordösszegért, közel 50 millió eurónak megfelelő pesetáért került az olasz Lazióhoz, ahol megbukott, így hát visszatért Spanyolországba, és a Barcelonában játszott egy évet kölcsönben. A korábbi 40-szeres spanyol válogatott játékos Angliában, a Middlesbrough együttesében fejezte be pályafutását. Jelen pillanatban London, Valencia és Barcelona között ingázik, szakkommentátorként dolgozik, odafigyel a vállalkozásaira, és végre azt csinálhatja, amit a futball mellett a legjobban szeret: DJ-skedik! Az interjúért hálás köszönet Farkas Norbertnek, aki a Sport TV Fieszta című műsorában beszélgetett a szőke spanyollal.

Vágjunk is bele. Londonban élsz, mégis most Valenciában tartózkodsz. Megmagyaráznád?

Kétlaki életet élek, sokat vagyok Angliában, legfőképpen Londonban, de kéthetente Spanyolországban is megfordulok, ilyenkor a célállomás Valencia vagy Barcelona. A családom itt él, de a vállalkozásaim máshová kötnek, és megpróbálok minden egyes követelménynek maximálisan megfelelni, azaz sokat lenni a családommal, és kellő időt szánni a vállalkozásoknak. Most, hogy befejeztem a pályafutásomat, könnyebb dolgom van, futballistaként nehezebb volt mindkét színpadon helyt állni. Manapság úgy szervezem az életemet, hogy mindenkinek jó legyen. A család, a munka, a szórakozás és a barátok is helyet kapnak az életemben, és igyekszem megfelelni az elvárásoknak.

Több nyugdíjastól hallottam, hogy sokkal kevesebb szabadideje van, mint amikor dolgozott. Nálad is ez a helyzet?

Ha belegondolok, akkor tényleg igaz az, amit mondasz. Amikor focizol, az összes létező idődet a szakmádnak szenteled. Délelőtt én is tréningeztem, délután pedig a klub vagy a szponzorok rendezvényein, eseményein kellett megjelennem. Ez is a munka része, akkor ez az életed. Amikor befejezed, hirtelen rád szabadul a temérdek idő, a napok egyik pillanatról a másikra soha véget nem érőnek tűnnek, és azon nyomban adódik a feladat, hirtelen meg kell tölteni tartalommal. Van, aki az üzleti világban találja meg a boldogulást, van, aki máshol dolgozik, de vannak olyanok is, akik a futballban „élnek” tovább, így az ő életük, az előzőhöz képest, cseppet sem változik. Futballistaként, edzőként vagy éppen vezetőként a szabadidőt felejtsd el, ez ismeretlen fogalom ezekben a munkakörökben.

- nappal üzletember, éjszaka DJ -

Az emberek inkább a múltad miatt kíváncsiak arra, hogy mire vagy képes a jelenben? Hogy érzed?

Sokan azért jönnek, hogy megnézzék, valóban Mendieta tartózkodik-e a zenepult mögött. Egy másik tábor azzal a szándékkal érkezik az eseményre, hogy meghallgassa, mit és hogyan kever az egykori futballista, Mendieta. A klubok többsége egy adott stílusra, irányzatra épít, sehol nem árulnak zsákbamacskát. Aki betér ezekre a helyekre, tudja, mit kap. Aki nem, az meghallgat egy-két számot, és elmegy, mert nem az ő ízlésének megfelelő zenét kapja, és innentől kezdve már nem is lényeges, hogy ki a DJ, Mendieta vagy valaki más. Van, akit a kíváncsiság hajt, van, akit a zene terel be egy-egy klubba, egy biztos, ha nem szeretnék a zenét, csak azért nem jönnének, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy valóban én állok-e a pult mögött.

Az álmaid között szerepel például az, hogy találkozz egy híres zenésszel, előadóval vagy éppen DJ-vel? Találkoztál már David Guettával?

Nem, hozzáteszem, David nem az én stílusom, de én az a típusú ember vagyok, aki nagy tiszteletben tartja a tehetséget. Nagyon szívesen megismerkednék vele, esetleg más, nemzetközi hírű lemezlovassal, hiszen lenne miről beszélgetni. Nagyon szívesen kikérném a véleményüket egy-két kérdésben. Ha már itt tartunk, én Lou Reed rajongó-vagyok.

Beszéljünk a futballról! Annak idején miért kezdtél el futballozni? Lehetnél mérnök vagy éppen közgazdász.

Mérnök vagy közgazdász aligha, ugyanis nem vagyok hozzá elég intelligens. Komolyra fordítva a szót, nos, én is azért kezdtem el futballozni, mert minden srác focizott, így én sem maradhattam le. Az iskolaéveimet végigfutballoztam. 8 éves koromban kezdtem komolyabban, és nagyon szerettem. Édesapám focizott, egészen pontosan kapus volt, de sohasem éreztem a presszióját, mint ahogy azt sem, hogy nekem azért kell futballoznom, mert ő is ezt a játékot űzte. 12-13 éves koromban abba is hagytam a futballt. Atletizáltam és kosaraztam. Néhány évig elfelejtettem a focit, a futásban találtam meg az örömömet, a futópályán éreztem jól magam. Jól ment, sokáig én voltam a spanyol rekorder, aztán második lettem az országos bajnokságon 1000 méteren. 2-3 év elteltével azonban rádöbbentem, hogy én valójában futballista szeretnék lenni, ezt akarom csinálni, ehhez van igazán kedvem, semmi máshoz, és visszatértem a futballpályára. Szerencsés korszakban lettem futballista. A tévés jogdíjaknak köszönhetően a labdarúgás hatalmas fejlődésnek indult. Örülök, hiszen remek éveket tölthettem el a pályán. Az érzések, a benyomások és a szenvedély irányították a lépteimet.

Ki volt az első  szakember, aki azt mondta, hogy vedd komolyan a futballt, mert sokra viheted?

Az édesapám. Apu volt az első, aki hitt bennem, aki támogatott. Futballista volt, ismerte a játék lélektanát. A szüleim mindig ott álltak mellettem. 14 évesen édesapám keze alatt dolgoztam az Obesában. Eleinte nem a technikai tudásom dominált a játékomban, később ez is megváltozott. Kezdetben egészpályás, sokat futó labdarúgónak számítottam, a futómennyiségről voltam híres. Sokáig az atléta munkált bennem. Apu elmagyarázta, hogyan kell játszanom, hogy helyezkedjek, hová menjek, hogyan mozogjak. Előrelátó volt, látta bennem, hogy sokra vihetem futballistaként. 18 évesen profi szerződést kínált a Valencia.  A holland Hiddink irányította a csapatot és Arturo Tuzón ült az elnöki székben. Bizonyára láttak valamit bennem, egyébként nem kerültem volna 17-18 évesen a Valenciához. Később sokat beszélgettem Hiddinkkel, és más trénerekkel is, és mindannyian azt mondták, hogy nem gondolták volna, hogy valaha nagy futballista lesz belőlem... Őszinték voltak. Voltak bizonyos adottságaim, ám más területeken rengeteget kellett fejlődnöm. Munkával mindent bepótoltam. Az uruguayi Hector Nunez is fontos szerepet játszott a pályafutásomban, ő volt az, aki odaállt és azt mondta, nála minden meccsen játszani fogok. 100%-ig bízott bennem. Hiddinknél debütáltam az első csapatban, de Nunez volt az első, aki azt mondta, készüljek fel, mert nála alapember leszek. Meggyőződésem, hogy minden edző hozzá tud valamit tenni a karrieredhez. Mindenkitől tanulsz valamit. Szerencsémre vagy balszerencsémre, nem is tudom, nagyon sok edzőm volt. Rengeteg! És  minden egyes tréneremtől tanultam valamit. 

Volt olyan pillanat az életedben, amikor úgy gondoltad, hogy nem lesz belőled futballista, és főleg jegyzett futballista nem leszel soha?

Azt sem gondoltam soha, hogy futballista leszek. Persze, gyerekként én is egy világbajnoki részvételről álmodoztam, de ezek tényleg csak álmok. Én is úgy voltam vele, mint sok más kisgyerek, azaz hogy ebből úgysem lesz semmi, de azért álmodozni jó. Már azzal is egy álom vált valóra, hogy profi szerződést kaptam a Valenciától. Ötéves kontraktust tettek le az asztalra és pesetamilliókat kerestem. Később én lettem a Valencia csapatkapitánya, bekerültem a spanyol válogatottba, előbb az U21-be, aztán az olimpiai csapatba, majd az A-válogatottba. Megjártam egy Európa-bajnokságot és egy világbajnokságot, trófeákat nyertem, kétszer játszottam BL-döntőt. Ilyesmire nem is gondolhattam.

Összességében hogyan emlékszel vissza a valenciai korszakra?

17 évesen érkeztem, és 10 évvel később távoztam. Az adottságaimnak, a képességeimnek köszönhetően az oldalvonal mellett ugyanolyan teljesítményre voltam képes, mint később a pálya közepén. Egy időben én viseltem a csapatkapitányi karszalagot, én voltam a gárda egyik vezére, húzóembere. Címeket, trófeákat nyertem. A Valencia szerves része az életemnek, másképpen, ennél jobban nem is tudom meghatározni, leírni. Hosszú és kemény pályafutás van mögöttem. Nagy utat jártam be, ami sokszor bizonyult rögösnek. Voltak nehéz pillanatok, hiszen előfordult, hogy nem számítottak rám, nem játszattak. Kikerültem a csapatból. A Valencia le akart passzolni, és nem is egyszer, de nem hagytam magam lerázni. Sosem adtam fel, nagyon sokat dolgoztam, rengeteg energiát fektettem abba, hogy meggyőzzem az edzőket a képességeimről, hogy igenis lehet rám számítani. Sosem gondoltam azt, hogy én már mindent tudok, ugyanakkor tisztában voltam a képességeimmel, tudtam, mennyit érek. Mindent egybevetve, azt kell mondanom, hogy 10 csodálatos évet töltöttem Valenciában.

- a Bayern elleni elveszített BL döntőn -

Beszéltél a trófeákról. Nincs benned hiányérzet, nem érzel keserűséget a két elveszített BL-döntő miatt?

Azokban a pillanatokban nehezen lehetett volna megmagyarázni nekem, hogy ez így is nagyon szép volt, Gaizka. Csalódott voltam. Nagyon. Fájt a vereség. Az idő múlásával kezdtem el értékelni, milyen nagy dolog bejutni a BL-döntőbe. Most már nagyon sokra tartom. Egy klub életében egy BL-döntő nagy pillanatnak számít, és a Valenciának egymás után kétszer sikerült beverekednie magát a fináléba. Persze, ha azt mondod: Gaizka, itt a két BL-trófea, akkor máris robogok velük haza. A Valencia társadalmi és nemzetközi megítélése egyik pillanatról a másikra megváltozott. A játékosok életében fordulópontot jelentett. Mindannyian nagyot léptünk a ranglétrán. Néhányan távoztak, és jöttek újak. Szerintem a két BL-döntő sokkal fontosabb volt, mint amennyire mi értékeltük, azzal a fejjel.

Az elveszített BL-döntők után jöttek a bajnoki címek, de te már nem voltál. Magasan jegyeztek a piacon, és eligazoltál. Emiatt is szomorkodsz?

Nem, egyáltalán. Úgy voltam vele, és a klub is egyetértett ebben, hogy ez a legalkalmasabb pillanat, hogy továbbálljak. A körülmények, illetve  az ajánlatok is közrejátszottak abban, hogy pont akkor távoztam a Valenciától. Úgy gondoltam, hogy ezt a 10 éves etapot le kell zárni. Cseppet sem vagyok csalódott, hogy bajnoki cím nélkül maradtam, és tiszta szívből örültem az egykori társak sikerének. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem szerettem volna ott lenni, de cseppet sem vagyok szomorú, nincs bennem keserűség, hogy lemaradtam a bajnoki címekről. Épp ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy én is részese vagyok a sikereknek. 

Milyen volt az öltözői hangulat nálatok, és milyen lehet most? Mennyire változhatott meg?

A mai keretből csupán néhány játékost ismerek, úgyhogy nem vagyok naprakész a mai Valenciából. A mi időnkben arra törekedtünk, hogy az öltöző egységes legyen, hogy mindenki egy irányba evezzen. Nagyon sok közös vacsorán vettünk részt, olyanok voltunk, mint egy család. Sok időt töltöttünk együtt, ennek ellenére sokszor szerveztünk közös programot, hogy erősítsük a csapatszellemet. Azt hiszem, elértük a célunkat. A kapcsolat nem szakadt meg, az akkori társakkal most is jó viszonyban vagyok. Minden öltözőben az egységre törekednek, mert ha nincs egység a pályán kívül, a pályán egyetlen csapat sem funkcionálhat igazi egységként.

- gólpasszai mellett azért sikerült "néha" eltalálnia a kaput is.. -

Egyik pillanatról a másikra ezer peseta helyett egy millió pesetát kerestél, hirtelen gazdag lettél, híres. 12 évvel ezelőtt te voltál a spanyol futball történetének legdrágább igazolása. Hogyan tudtál ezek után két lábbal a földön maradni?

Ez azért nem megy egyik pillanatról a másikra, egy folyamat része. A gyenge játékos nem lesz hirtelen jó, mint ahogy a fizetésedet sem emelik meg hirtelen. Emberként és játékosként alkalmazkodnod kell az adott szituációhoz. Sokat számít a család, sokat jelent a környezeted, a menedzsered segítségére is szükséged van, és a barátok is sokat tehetnek azért, hogy ne szállj el, hogy továbbra is két lábbal a földön járj. Ez a kulcsa mindennek. A környezetemben nagyon sok példát láttam arra, amikor a pénz bódítólag hatott valakire, elterelvén a figyelmett arról, ami valójában fontos az életben. Sok esetben a hirtelen jött sok pénz csak árt az embereknek. A pénzt mindig is fontosnak tartottam, hiszen biztonságban akarom tudni a családomat. Azt akarom, hogy a jövőjük biztosítva legyen. A környezetem sokat tett azért, hogy a futballal foglalkozzak, ami mindig is fontos volt számomra. Az én értékítéletem szerint futball nem üzlet, hanem szenvedély. Az áldozatos munka meghozza gyümölcsét. Nem szabad nagy terveket szövögetni, elsőként nem a csúcsra kell törekedni, apró célokat kell kitűzni, csak így lehet messzire jutni. Ha nagy dolgokról álmodozol, könnyen lesodródhatsz az útról.

Akkor nem lesz senki különb, több vagy más attól, ha egyszer csak beül egy tűzpiros Ferrariba.

Szeretném hinni, hogy nem lesz más, de csak ismételni tudom önmagam, hogy azért erre is van példa. Előfordult, hogy a milliók elfeledtették az illetővel, honnan jött, és miért van ott, ahol van. És megfeledkezik arról is, hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy a helyén maradjon. Odaérni sem könnyű, de megmaradni talán még nehezebb. Én a saját bőrömön tapasztaltam mindezt, úgyhogy teljesen egyetértek ezzel a megállapítással. Nem egyszerű élvonalbeli futballistává válni, ám megmaradni, és éveket lehúzni a legmagasabb szintű ligában sokkal nehezebb. Nagy hibának tartom, hogy valaki hirtelen többnek érzi magát csak azért, mert egy luxusautót vezet.

- rekord összegért vitte a Lazio -

Nem úgy alakult a római pályafutásod, ahogy eltervezted. Mi volt a baj?

Ha hiszed, ha nem, az a korszak rengeteg álmatlan éjszakát okozott nekem. Ezerszer is visszajátszottam a történteket, rágódtam rajta, analizáltam, magyarázatot vártam saját magamtól. Egy meglehetősen nehéz időszakban kerültem a Lazióhoz, a klub nagy változásokon ment keresztül.

Nyugtass meg, hogy nem lettél rosszabb futballista.

Nem, ebben biztos lehetsz. Olyan ez, mint a biciklizés, ha egyszer megtanulsz pedálozni, sosem fogod elfelejteni a mozdulatsort. Tény, egy más fajta futballba csöppentem. Egy teljesen felújított csapatba. 6-7 teljesen friss szerzemény csatlakozott a kerethez. A Lazio egy évvel korábban megnyerte a bajnokságot, a két meghatározó játékosra, Nedvedre és Verónra azon nyomban lecsaptak. Az átmenetet jelentettük a klub életében, ám a nagyoknál nincs türelem, és azt a kifejezést sem ismerik, hogy átmeneti. Ezzel semmit nem lehet kiváltani. 4-5 meccs után elküldték a vezetőedzőt, Dino Zoffot. Rövid idő alatt túl sok változás lépett életbe, és az új játékos, ha nem stabil a háttér, nem tud beilleszkedni. A római időszakom során két dolog nem jellemezte a pályafutásomat: a stabilitás és a folytonosság! Keveset játszottam, az edzők nem bíztak bennem, vagy csak alig, és ezzel nem mentem sokra. Ott vannak a számok, nem kell magyarázkodnom. Nagyon sajnálom, hogy nem jött ki a lépés, mert régi vágyam volt, hogy Olaszországban bizonyítsak, a SerieA-ban. Lelkes voltam, aztán a lelkesedésem is alábbhagyott.

- micsoda csapat volt valaha a Lazio -

Abban az időszakban rengeteg negatív hír látott napvilágot arról, hogy a Lazio nem akar fizetni a Valenciának. Téged nem zavartak ezek a híresztelések?

Egyáltalán, hiszen ez a Lazio és a Valencia ügye volt. Én magam is, különböző szinteken jó néhány pert indítottam a Lazio ellen, ezek folyamatban vannak. Külön kell választani a futballt az üzlettől, hiszen a labdarúgás mégiscsak egy sport, és ha már megütsz egy bizonyos nívót, akkor arra kell törekedned, hogy minél tovább meg tudj maradni azon a szinten.

Szóba hoztak a Real Madriddal is. Az üzlet végül nem jött össze, de nem sokkal később a Real első számú riválisához, a Barcelonához kerültél egy szintén nem túl jó momentumban.

Azt hiszem, hogy a „laziós” és a „barcelonás” korszak között igen sok a hasonlóság. Meg voltam róla győződve, hogy Van Gaallal a kispadon és Joan Gasparttal az elnöki székben elindul valami a katalánoknál, de csalódnom kellett. Visszanézve, egy picit átgondolva, analizálva az akkori helyzetet, egy átmeneti időszakba csöppentem, egyik változást a másik követte. Gaspart egy adott pillanatban lemondott, Van Gaal hat hónapig bírta. Az a csapat, amelyben én futballoztam egy-két év leforgása alatt teljesen kicserélődött. Nem volt könnyű dolgom, ráadásul kölcsönben szerepeltem a Barcánál, a Lazio passzolt le a katalánoknak. Engem Van Gaal kérésére szerződtettek, számított rám, aztán azt követően, hogy távozott, egyre kevesebbet játszottam. Egy ilyen bizonytalan korszakban mindenekelőtt a kölcsönjátékosokat teszik lapátra. Tudomásul vettem a helyzetet, és továbbléptem. A nehézségek ellenére, nagyon szívesen és szeretettel gondolok vissza arra az időszakra. Nem volt rossz csapatunk, mégsem tudtunk nagyot alkotni.

Láttál arra utaló jeleket, hogy a néhány év múlva a Barcelonáról, mint minden idők legjobb csapatáról fognak beszélni?

Ha akkoriban megkérdezed tőlem, nyerhet-e, elérhet-e a Barcelona annyit, amennyit elért később, valószínűleg azt válaszoltam volna, hogy van rá esély, ám hogy mekkora, nem tudtam volna megmondani. Egy biztos, ott volt körülöttem Xavi, Iniesta, Puyol, és benne volt a levegőben, hogy ezek a gyerekek sokra vihetik. Piqué az utánpótlásbázisban nevelkedett, aztán a Manchesterhez távozott. Az igazolások is jól sikerültek, Ronaldinho, Deco vagy Henry korszakalkotó játékosoknak bizonyultak. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem lehet megjósolni, ám a kvalitás, a tálentum adott volt, és később ezek a fiúk világbajnoki címhez segítették a spanyol válogatottat.

Ha már itt tartunk, 40 alkalommal léptél pályára a spanyol válogatott színeiben. Hogyan emlékszel vissza erre a periódusra?

Nagyon szép időszak volt. Csak akkor fogod fel Isten igazából, milyen a válogatottban játszani, amikor valóban pályára léptél a nemzeti csapat mezében. Addig csak arról beszélsz, milyen jó lenne a válogatottban szerepelni. Javier Clementénél voltam először válogatott, és semmivel sem cserélném el azt az érzést, amikor megláttam a behívót, és csak akkor fogtam fel, hol vagyok, amikor magamra ölthettem a spanyol válogatott trikóját. Ezt követően ki kell élvezni minden pillanatot, mert a válogatottban játszani fantasztikus érzés, és most teljesen mindegy, hogy barátságos, esetleg tétmeccsen képviseled a hazádat. A futball ilyen élményekkel képes megajándékozni. Elégedett vagyok és boldog, hogy spanyol válogatott lehettem. Nem nyertem semmit, és emiatt, persze van némi hiányérzetem, és főleg azért, mert a mi generációnkban is benne volt az, amit aztán az utánunk következők elértek. Valami hasonlóra mi is képesek lehettünk volna. Végül ilyen-olyan okok miatt mindenről lemaradtunk.

- negyven alkalommal képviselhette hazáját a válogatottban -

Az interjúban elmondtad, hogy edzői képesítéssel rendelkezel. Mikor látunk majd a kispadon?

Sose mondd azt, hogy soha! Még mindig tanulok, lassan-lassan mászom a ranglétrán, és ha érkezik egy jó ajánlat, leülök a padra. Miért ne? Edzőként másképpen látom a futballt, sok mindent tanultam. 2 év múlva pro licenszes edző leszek. Néha gyerekekkel foglalkozom, és nagyon jól érzem magam ebben a szerepkörben, másképpen látom a futballt. Szakkommentátorként, elemzőként is belelátok a játékba, ez is egy másik aspektus. Fontosnak tartom elmondani, hogy én, az egykori játékos hogyan látom a futballt. Ezt a munkát is élvezem, persze, tudom, a kispadról irányítani megint más. A presszió nagyobb és szinte beszippant a futball, a napi feladat. Egyelőre erre nem vagyok felkészülve, és nem szeretném átélni ugyanazt, mint játékosként.

Ha beteszel egy-egy DVD-t, és elkezded nézni magad, milyennek találod Mendiétát, a futballistát?

Komplex futballista voltam, bejátszottam az egész pályát. Idővel én is sokat fejlődtem. Egyre közelebb kerültem az ellenfél tizenhatosához, gólokat lőttem, gólpasszokat adtam, és ezzel megváltozott a státuszom a csapaton belül. Korábban csak egyszerűen csapatember voltam, aztán befejező játékossá, góllövővé vagy gólpasszt adó játékossá avanzsáltam. Nagyon gyorsan megértettem, hogy az a feladatom, hogy odaérjek az ellenfél tizenhatosához, és hogy gólokat lőjek. Ha van egy olyan középpályásod, aki védekezik, támad, és még kapura is veszélyes, nem is kívánhatsz többet az élettől. Nos, én ilyen voltam. Ha edző lennék, nagyon örülnék annak, ha lenne a csapatomban egy Mendieta, vagy inkább kettő!

Naponta friss hírek a La Liga Loca Facebook-oldalán!