laligaloca

Az El Madrigalban aratott 1-0-ás győzelem után Marcelino serege tehetetlennek bizonyult a Kloppball ellen, így az Európa Ligában nem rendeznek spanyol házidöntőt. Hajtás után Saúl Niguez (faja1234) részletes taktikai elemzése következik.

Az Európa Liga izgalmasabbik visszavágója - a Sevilla úgyis megnyeri a sorozatot, az ég pedig kék - ismételten komoly taktikai párharcot hozott a két mestertől, azonban Klopp tanulva a múlt heti hibáiból jelentős változtatásokat hajtott végre mind a kereten, mind a meccsterven. A kezdőbe bekerült Emre Can, aki Lucas Leiva előző heti posztját foglalta el, hiszen a brazil mélységi szervezési készsége hagyott kívánnivalót maga után. Illetve bekerült a csatárposztra Sturridge, aki talán a legjobb angol játékos jelenleg, de legalábbis a Top 3-ban mindenképpen helyet követel magának. A vendégek kezdője nem hozott meglepetést, egyedül Musacchio váltotta a gyakran kiszámíthatatlan Baillyt. A kezdők a következőképpen festettek:

Mint az jól látható, Firmino nem került ki a pozíciójából az odavágóhoz képest, azonban Sturridge mögött lehetősége volt a nagyobb kreativitásra. A kezdő talán leginkább egy 4-1-3-2-re hasonlított, amely támadásban 3-5-1-1-é alakult, de most inkább csapjunk bele a lecsóba, jöjjenek Klopp diadalának részletei.

A Liverpool letámadási struktúrája

A hazaiak az előző körből tanulván igyekeztek ellehetetleníteni a Sárga Tengeralattjáró szélső-orientált támadásépítését, amely egy hete a következőképpen festett:

Ennek érdekében igyekeztek a két középhátvédet elszeparálni az irányítótól a két csatárral, leginkább a fedezőárnyékokat hívva segítségül, viszont a következő hármas sor már nem lépett fel a letámadással, hanem a széleket védte, így amikor esetleg Mario vagy Jaume Costa labdát kapott, el voltak szigetelve a társaiktól. Itt fel lehet vetni - sőt célszerű is - dos Santos, valamint Denis Suárez felelősségét, akik nem léptek vissza labdákért, hanem bebetonozott pozícióban várták az esetleges érkező labdákat. Ez egy komoly érvágás volt a vendégek számára, hiszen így leginkább Victor Ruiz és Bruno Soriano játékintelligenciájában bízhattak, amely bár esetenként hasznosnak bizonyult, nem lehetett erre építeni egy EL-elődöntőben.

A vörösök építkezése és hatásai

A Villarreal a jól megszokott 4-4-2-es letámadási formációt használta a vendégek ellenében, amelyet annyiban csinált másképpen, mint a Pool, hogy a csatárok nem támadták meg közvetlenül a két középhátvédet, hanem a szervező középpályást, Milnert igyekeztek szorosan követni. Ebben a feladatukban azonban nem működtek igazán jól, hiszen a csapatkapitány meglehetősen gyakran tudta megkapni a labdát közvetlenül a hátvédektől, hogy aztán továbbtegye a halfspace felé mozgó szélsőhátvédeknek:

A hazaiak támadásépítési struktúráját viszont jól megszervezte Klopp, amit aztán a fiatal, ám szinte arcátlanul érett játékot mutató Cannak köszönhetően tökéletesen sikerült kivitelezni. Az alapelgondolás az volt, hogy követve a Bayern, vagy akár a Barcelona példáját az Atlético ellen, egy középpályás húzódik vissza a két védő közé. Ennek legfőbb gyakorlati előnye, hogy a két csatárral letámadó ellenfél képtelen egyszerre akár négy, a szervezésben résztvevő emberre figyelni. Ezt még jobban segítette, hogy a Villarreal csatárai elszigetelten mozogtak a többi csapatrésztől, így sokkal könnyebb volt a visszalépő többi középpályást megtalálni a labdával, hiszen nagy hasadékok voltak a vendég csapatrészek között. Ezt más néven a vertikális kompaktság hiányának is nevezhetjük, ami megkönnyíti a támadó csapatnak a vonalak közé mozgó emberek megjátszását. Hogy azonban az eredeti gondolathoz visszatérjek, a Mersey-partiak remekül éltek a hosszanti irányban széteső vendégvédelem adta lehetőséggel, így hamar kipasszolták az első védvonalat:

Másik labdakihozatali koncepció volt még Lovren kihúzódása, amely során kiváló előrepasszokkal szolgálta ki csapattársait. Ennek a lényege az volt, hogy Lallana beljebb húzódott a szélről, így lekötötte a vendégek egyik belső középpályását, míg a szélső Clyne-t fogta. Ekkor jött képbe Firmino, és a Sturridge-adta lehetőség a mély visszajárásaira. A brazil az árnyékék posztjáról egészen a szervező középpályára lépett vissza, ahova a védők már nem követhették (és a maradék egy középpályás sem tudta felvenni a mozgását), így a Liverpool gyakran a védővonalból a támadóharmadba tudta juttatni a labdát: 

A támadóharmadbeli játék

Kloppot ugyebár mindenki ismeri, és kívülről fújja, hogy gegenpresszing a játékának alapja. Az ehhez szükséges támadás közbeni struktúrát viszont már kevesebben vélik fontosnak, pedig az egész koncepciónak ez a táptalaja. Ez a labdaorientált kompaktságot igényli, hiszen így lehet a lehető leghatékonyabban körbevenni a labdát szerző ellenfelet és lezárni a passzsávjait. Ezt a hazaiak rendkívül jól kivitelezték, amelyben azonban ismét szerepet játszott, hogy a két csatár messze elszigetelődött a társaktól:

További védekezésbeli hiányosság volt Marcelino legényeitől, hogy a széleket nem zárták le megfelelően, tűl szűkre szabták a védelmet, így a vörösöknek semmi erőfeszítésébe nem került, hogy beadásokig jussanak. Itt ismételten elő lehet venni a széslőket, akik hiába mutatták be az első mérkőzésen, hogyan célszerű a kilépő fullback hátát fedezni, ebből a tegnapi meccsen semmi nem valósult meg. (a kép az előző meccset ábrázolja)

Victor Ruiz piroslapja után viszont végleg ráborították a pályát a Villarrealra, hiszen a csere után a középpályán mindössze három ember maradt, amire a csapat nem volt taktikailag felkészülve, így gyakran törték át a védelmi vonalaikat a széleken.

Összegzés

A mérkőzést és a továbbjutást is megérdemelten húzta be a Liverpool, hiszen Klopp úgy játszotta le a mágnestáblánál Marcelinot, ahogyan az a spanyol mesterrel még nem esett meg a szezon folyamán. Egész egyszerűen a pálya minden pontján képesek voltak dominálni, és újra elkápráztatni a világot, emlékeztetve az embereket arra, miért is őszinte igazán a koncepciós futball.