laligaloca

Nyugodt szívvel jelenthetjük ki, hogy Diego Simeone népszerűsége töretlen. A múlt szezonban az általa dirigált Atlético Madrid - mely az önfeláldozás és csapatmunka mintaképe - Spanyolországban és Európában is trófeákat nyerve újabb dicsőséges fejezettel gazdagította a klub történelemkönyvét. Ennek megfelelően az argentin teljesen megérdemelten szerepelt a három finalista között a FIFA Aranylabda 2014-es Év Férfi Edzője díjátadóján. A 44 éves szakember exkluzív interjút adott a FIFA.com-nak, amelyben szót ejt többek között az Atlético futball-filozófiájáról, a nemzeti csapat irányításáról, valamint a Real Madrid szurkolókkal való viszonyáról is. Ezt fordítottuk most le nektek, olvassátok szeretettel:

A téli átigazolási szezon hagyományosan nem a nagy meglepetések időszaka, de akadtak nagy fogások a La Liga történetében a zimankós hónapokban is. Hogy ne szaladjunk messzire, elég pár napot visszatekinteni: Fernando Torres, El Niño visszatért az Atletihez. A tékozló fiút pedig kebelére öleli az egész matracos-család! A kölyök példáján keresztül megnézzük, melyek voltak a legnagyobb téli átigazolások.

Az Atlético Madrid-Deportivo vasárnap lejátszott bajnokija előtt összecsapott egymással a madridi Frente Atlético és a galiciai Los Riazor Blues radikális szurkolói csoport. A heves ütközet emberéletet követelt: a negyvenes éveit taposó Francisco Romero Taboadát, aki a Los Suaves (gyengédek) tagjaként aktív szerepet vállalt a sajnálatos eseménysorozatban, előbb megverték, majd testét a Manzanares folyóba dobták. Életét a helyszínre kiérkező rendőrök és tűzoltól próbálták megmenteni, de a kórházba szállítás után az áldozat belehalt a sérüléseibe. A mélyen elszomorító eset nem mindennapos a spanyol labdarúgásban, igaz, a hozzá hasonló tragédiák nem is precedens nélküliek. 1982 óta 9 áldozatot szedett már a spanyol huliganizmus.

Hisz tudjátok, időről-időre meglovagoljuk a történelem álomfoltos táltosát, hogy visszatekintve a múltba, felelevenítsük a spanyol labdarúgás egy-egy emlékezetes momentumát. 1966. október 2-án adták át az El Vicente Calderón stadiont. 48 éve történt.

Múlt hétvégén végre elrajtolt hőn szeretett bajnokságunk, és a hétközi nemzetközi kupafordulók (és sorsolás) után máris "pirig-pereg" a történet a második kűrrel. Ahogyan azt Equinox már összefoglalta hétfőn, sípos seggű lovon és anyakoca lovagláson kívül volt itt kérem minden, mint a búcsúban. Lássuk, mi is vár ránk mától vasárnap estig:

A szuperkupa tipikusan az a kupa, amit mindkét fél szurkolótábora a legfölöslegesebb trófeának ítél... amíg meg nem nyeri. Utána már büszkén ordítják az ellenfél arcába, hogy ez is annyit ér, mint a többi... Az igazság valahol a két viselkedés között lehet. Az időzítés miatt szájbiggyesztve iramodik neki a szurkoló és nézi meg a "döntőt" (előfordul, hogy még a sör sincs behűtve), de meccs közben elkapja a hév és miközben ökölbe szorul a keze észre sem veszi, hogy egyre jobban akarja a trófeát...

Induljunk el a kályhától, mivel bonyolult szituációt fogok leírni. Adva van 1995 késő nyara/ősze.

Első filmkocka: Magyarország kirakatcsapata a tavalyi év BL-csoportos Anderlechtjét kiverve a főtáblára jutott (évekig magyar csapattól egyedülálló módon, ráadásul az egy 16 csapatos nehezebb BL-sorozat volt, kis országok csapatai számára). Ekkor többek között a Real Madriddal került egy csapatba ez a zöld-fehér magyar csapat, amelynek alulírott rendkívül drukkolt, ekkor még nagyon kicsi gyerekfejjel. Aztán jött egy meccs egy oroszlánbarlangban, a nagy Real Madrid otthonában, ahol valami Raúl González Blanco 17 évesen szórt egy mesterhármast, a realosok meg hatot lőttek közben. Ott valami végleg eldőlt, de ez akkor még nem volt világos.

Második filmkocka: utána ez a kissrác minden kedden rohant haza az iskolából, hogy az Eurogólokat lássa az Eurosporton. Hál' istennek, a spanyol bajnokságot is minden héten mutogatták, akkor még Mijatovic is a Valenciában játszott (ez bizony az őskorban volt...), és akkor tűnt fel számára egy piros-fehér csíkos mezes, kéknadrágos madridi csapat, valami Atlético, aki lelkes játékkal, klasszis szerb edzővel a padon bajnoki címet hozott a Calderónba, olyan játékosok kergették a labdát Radomir Antic kezei alatt mint Caminero, Kiko, a kapus Molina vagy a csapat szíve, esze, motorja, Diego Simeone. Valahol itt dőlhetett el, hogy adott kissrácunk számára nincs más választás, mint a spanyol foci, és imádni annak két óriását, amelyek közül a sors úgy akarta, hogy mindkettő Madridban székeljen, és riválisai legyenek egymásnak, de a kiskölyök erről akkor még mit sem tudott. Aztán meg már késő volt. A tüzet és a vizet is lehet hát szeretni, valahogy így, lelkesen, gyermeki, őszinte módon - rivalizálás nélkül.