laligaloca

Múlt hétvégén végre elrajtolt hőn szeretett bajnokságunk, és a hétközi nemzetközi kupafordulók (és sorsolás) után máris "pirig-pereg" a történet a második kűrrel. Ahogyan azt Equinox már összefoglalta hétfőn, sípos seggű lovon és anyakoca lovagláson kívül volt itt kérem minden, mint a búcsúban. Lássuk, mi is vár ránk mától vasárnap estig:

A szuperkupa tipikusan az a kupa, amit mindkét fél szurkolótábora a legfölöslegesebb trófeának ítél... amíg meg nem nyeri. Utána már büszkén ordítják az ellenfél arcába, hogy ez is annyit ér, mint a többi... Az igazság valahol a két viselkedés között lehet. Az időzítés miatt szájbiggyesztve iramodik neki a szurkoló és nézi meg a "döntőt" (előfordul, hogy még a sör sincs behűtve), de meccs közben elkapja a hév és miközben ökölbe szorul a keze észre sem veszi, hogy egyre jobban akarja a trófeát...

A tavalyi szezont betetőzendő, újra spanyol belháborúnak lehetünk tanúi, a teljesen spanyol Európa Liga-elődöntő, a madridi BL-döntő és a néhány éve már megtörtént BL-es clásico árnyékában viszont végre nem egy unalomig ismételt párosítás jegyében telik egy spanyol házi rangadó Európában. A tavalyi bajnokság legjobb meccsei közé mind a 2 Real Madrid - Sevilla menet jelölhető lenne, a madridi a gólparádé (7-3) a teljes szezon legnagyobb lőtt gólszámával büszkélkedhet, meg a legjobb támadó focis erődemonstrációval is, az andalúz visszavágón pedig a Sevilla a Real egyik példátlan győzelmi sorozatát szakította meg (2-1).

Nincs megállás, ismét meglovagoljuk a történelem álomfoltos táltosát, hogy visszarepülve a múltba, felelevenítsük a spanyol labdarúgás egy-egy emlékezetes momentumát. Ezúttal 25 évet vágtázunk az időben, bekötött szemmel, természetesen szigorúan hátrafelé nyilazva, hogy halálának napján lerójuk tiszteletünket a Real Madrid páratlan támadójának, a Fekete Gyöngyszemnek a nagysága előtt. Tudjuk, ki volt az a Laurence Paul "Laurie" Cunningham?

Induljunk el a kályhától, mivel bonyolult szituációt fogok leírni. Adva van 1995 késő nyara/ősze.

Első filmkocka: Magyarország kirakatcsapata a tavalyi év BL-csoportos Anderlechtjét kiverve a főtáblára jutott (évekig magyar csapattól egyedülálló módon, ráadásul az egy 16 csapatos nehezebb BL-sorozat volt, kis országok csapatai számára). Ekkor többek között a Real Madriddal került egy csapatba ez a zöld-fehér magyar csapat, amelynek alulírott rendkívül drukkolt, ekkor még nagyon kicsi gyerekfejjel. Aztán jött egy meccs egy oroszlánbarlangban, a nagy Real Madrid otthonában, ahol valami Raúl González Blanco 17 évesen szórt egy mesterhármast, a realosok meg hatot lőttek közben. Ott valami végleg eldőlt, de ez akkor még nem volt világos.

Második filmkocka: utána ez a kissrác minden kedden rohant haza az iskolából, hogy az Eurogólokat lássa az Eurosporton. Hál' istennek, a spanyol bajnokságot is minden héten mutogatták, akkor még Mijatovic is a Valenciában játszott (ez bizony az őskorban volt...), és akkor tűnt fel számára egy piros-fehér csíkos mezes, kéknadrágos madridi csapat, valami Atlético, aki lelkes játékkal, klasszis szerb edzővel a padon bajnoki címet hozott a Calderónba, olyan játékosok kergették a labdát Radomir Antic kezei alatt mint Caminero, Kiko, a kapus Molina vagy a csapat szíve, esze, motorja, Diego Simeone. Valahol itt dőlhetett el, hogy adott kissrácunk számára nincs más választás, mint a spanyol foci, és imádni annak két óriását, amelyek közül a sors úgy akarta, hogy mindkettő Madridban székeljen, és riválisai legyenek egymásnak, de a kiskölyök erről akkor még mit sem tudott. Aztán meg már késő volt. A tüzet és a vizet is lehet hát szeretni, valahogy így, lelkesen, gyermeki, őszinte módon - rivalizálás nélkül.

Egy ország, egy város, egy ősi viszály és két külön történet. Cibeles és Neptuno népe szombat este Ibéria délnyugati csücskében csap össze egy történelmi találkozón, mely édes álommal csábítja a finálé résztvevőit. A 10. BL-serlegét megszállottan üldöző Real Madrid földijével, az üstökös Atlético Madriddal borul egymásra, hogy eldöntsék, ki ül fel Európa trónjára.

A Sevilla már megkoronázta a hetünket azzal, hogy megnyerte története harmadik Európa Ligáját (illetve UEFA Kupáját), de Batsányi után szabadon, mi vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Barcelonára vetjük, ahol pontrendszeres bajnokságokra oly kevéssé jellemző módon gyakorlatilag bajnoki döntőre kerül majd sor. Mintha viszont a sors is úgy írta volna, hogy minden meccsnek legyen valami értelme ebben a fordulóban is, kevés a tétnélküli találkozó. Még egy kisebb madridi derbi is van, a 6. helyről is dönthet az egyik európai rangadó, valamint az utolsó négy is egymással játszik. Idén nem panaszkodhatunk a Nagy Rendezőre, meg az izgalmakra sem (ez meg ugye nemcsak a Nagy Rendező érdeme, hanem a csapatoké is). Na de lássuk részletesen!